…Sirassa sorsát az, Kinek reménye még sötétben él, Nagy lélek érti, vége nem sírhant, Nem győzi sors, haláltól ő nem fél. Napfény e bús világra visszatér? Vagy végleg elveszett a szép tavasz? Ne félj, nem tart örökké gyászos éj, Már pirkad fénye ott az új napnak, Hogy mind, ki él, örvend benne újra. Beattie   Emilyt kora reggel felébresztették, ahogyan kérte; kevéssé pihente ki magát éjszaka, mivel nyugtalan álmok gyötörték, és megfosztották a boldogtalanok legkedvesebb áldásától. De mikor kinyitotta az ablakot, kinézett az erdőre, melyet a reggeli nap beragyogott, és beszívta a friss levegőt, elméje megnyugodott. A tájat üde frissesség járta át, mely mintha az egészség szellemét lehelné; édes és festői hangokat hallott, ha ez a kifejezés megengedhető: a távoli kolostor matutinumra hívó harangját, a tenger halk moraját, a madárdalt és a tehénbőgést a messzeségből, ahogyan az állatok lassan a szeme elé tűntek a fák között. Mindezen lenyűgöző képek mélázó nyugalmat hoz...