Beattie
A hajnal első órája
Mily édes erdőknek árnyát járni,
Emily most meghallotta, hogy a ház alsó szintjén emberek mozognak; aztán hamarosan Michael hangját, aki az öszvérekhez beszélt, ahogy elővezette őket egy szomszédos kunyhóból. Mikor elhagyta a szobáját, az ajtóban St. Aubert-rel találkozott, aki már szintén felkelt, de láthatóan éppoly kevéssé pihente ki magát, mint ő. A lány levezette apját abba a terembe, ahol előző este vacsoráztak, itt tisztességes reggelire találtak, a házigazda és leánya pedig már várták őket, hogy jó reggelt kívánjanak.
– Irigylem önöktől ezt a házat, barátaim – mondta St. Aubert, mikor találkozott velük –, annyira kellemes, csöndes, takaros – és ez a levegő, amit beszívunk! Ha bármi képes lehet a megromlott egészséget helyreállítani, bizonyára ez a lég az!
La Voisin hálásan bólintott, és francia jó modorral válaszolt: – A házikónk valóban irigylésre méltó, uram, mióta ön és a kisasszony megtisztelték jelenlétükkel.
St. Aubert kedvesen rámosolygott ezért a bókért cserében, és leült a tejszínt, gyümölcsöt, friss sajtot, vajat és kávét kínáló asztalhoz. Emily, aki aggódva figyelte apját, és úgy gondolta, nagyon betegnek látszik, igyekezett meggyőzni őt, hogy halasszák délutánra az utazást, de úgy tűnt, az nagyon szeretett volna már otthon lenni, ezt a vágyát pedig többször is kifejezte, tőle szokatlan eltökéltséggel. Azt mondta, most olyan jól érzi magát, mint már régen, és hogy a reggeli hűvösben jobban viselné az utazást, mint bármikor máskor. De miközben a tiszteletreméltó vendéglátójukkal beszélgetett, és megköszönte neki a szívélyes bánásmódot, Emily észrevette, hogy arca megváltozik, és mielőtt elérhette volna, hátraesett a székében. Néhány pillanat múlva a férfi feleszmélt a hirtelen ájulásból, ami legyűrte, de olyan gyengének érezte magát, hogy nem lett volna képes útra kelni; és miután várt egy kicsit, a rosszullétével küzdve, végül azt kérte, kísérjék vissza az emeletre, hogy ágyba feküdhessen. Ez a kérés Emily minden előző esti félelmét felújította, és miközben alig bírta legyőzni a sokkot, igyekezett elrejteni a rémületét St. Aubert elől, remegő karját odanyújtotta, hogy szobája ajtajához kísérje.
Mikor a férfi újra ágyba került, azt kívánta, hogy a saját szobájába sírni visszavonult Emilyt hívják át hozzá, és ahogy a lány megjelent, intett, hogy mindenki más hagyja őket magukra. Mikor kettesben maradtak, kezét nyújtotta neki, tekintetét az arcára emelte, annyi gyöngédséggel és fájdalommal, hogy Emilyt minden lelkiereje elhagyta, és zokogásban tört ki. St. Aubert igyekezett erős maradni, de képtelen volt megszólalni, csak megszorította leánya kezét, és visszafojtotta a szemét elfutó könnyeit. Végül úrrá lett a hangján.
– Drága gyermekem – kezdte, és megpróbált mosolyogni küzdelmei ellenére. – Én drága Emilym! – majd újra elhallgatott. Szemét a mennyekre emelte, mintha imádkozna, és aztán folytatta, szilárdabb hangon, és olyan kifejezéssel, melyben az atya szeretetét egy szent áhítata nemesítette meg. – Drága gyermekem, enyhíteném a fájdalmas igazságot, amit mondanom kell neked, de alkalmatlan vagyok erre a mesterségre. Ó jaj! Még ezekben a percekben is eltitkolnám előled, de a hazugság még nagyobb kegyetlenség lenne. Rövidnek kell lennem, mert hamarosan el kell válnunk, beszéljünk hát meg mindent, hogy gondolataink és imáink felkészítsék a lelkünket, és képesek legyünk elviselni – hangja elcsuklott, a szintén síró Emily pedig szívére szorította a kezét, melléből önkéntelen sóhaj szakadt ki, de képtelen volt felnézni.
– Ne vesztegessük ezeket a perceket – folytatta St. Aubert, erőt véve magán, – sok mindent kell elmondanom. Egy súlyos következményekkel járó körülményt meg kell említenem, és tenned kell nekem egy komoly ígéretet, ha ez megtörtént, meg fogok könnyebbülni. Észrevehetted, kedvesem, mennyire szeretnék hazaérni, de nem lehetsz tisztában ennek minden okával. Hallgasd meg, amit mondani akarok! De azelőtt, hogy továbbmennék, ígérd meg, ígérd meg, hogy teljesíted haldokló apád kérését!
St. Aubert nem folytathatta. Emily, akit lesújtottak az utolsó szavak, mintha csak most venné tudomásul a veszély elkerülhetetlenségét, fölemelte a fejét: abbahagyta a sírást, egy pillanatra leírhatatlan fájdalommal nézett rá, majd végigborzongott, és ájultan hanyatlott a székébe. St. Aubert kiáltására La Voisin és leánya besiettek a szobába, és mindent megtettek, ami erejükből telt, hogy magához térítsék Emilyt, de egy jó darabig nem jártak sikerrel. Mire a leány feleszmélt, St. Aubert-t annyira kimerítették a történtek, hogy hosszú percekig tartott, mire képes volt újra beszélni, de Emily gyógyszert adott neki, amitől valamivel jobban lett, és mikor újra egyedül maradtak, igyekezett megnyugtatni a leányát, és mindazt a vigaszt megadni neki, amit a helyzet lehetővé tett. Emily a karjaiba vetette magát, a vállára borulva sírt, és a bánat miatt fel se fogta, mit mond neki az apja, hogy végül az felhagyott mindazzal a vigasztalással, amit pillanatnyilag ő maga sem tudott átérezni, és csendben megosztotta könnyeit. Valamivel később azonban a kötelességérzet újra úrrá lett Emilyn, meg akarta kímélni apját attól, hogy őt szenvedni lássa, kibontakozott az öleléséből, felszárította könnyeit, és valami megnyugtatásfélét mondott.
– Drága Emily – válaszolt St. Aubert. – Édes gyermekem, muszáj alázatos bizalommal feltekintenünk arra a Valóra, aki minden veszélyben és szenvedésben védelmezett és vigasztalt minket, aki előtt életünk minden eseménye felfedve áll; Ő nem akar, és nem fog elhagyni minket most sem, szívemben már érzem is az Ő vigaszát. Most is az Ő gondjaira bízlak, gyermekem, és ha ezt a világot el is kell hagynom, továbbra is az Ő közelségében leszek. Nem, ne sírj, Emily! A halálban nincs semmi új vagy meglepő, hiszen tudjuk, mind arra születtünk, hogy meghaljunk, és semmi sem lehet szörnyűséges azok számára, akik a Mindenható Istenre bízzák magukat. Ha most életben is maradnék, a természet rendje szerint néhány év múlva úgyis el kellene távoznom, az öregkor lenne osztályrészemmé, egyre több gyengeséggel, a hanyatlás, a fájdalmak; és aztán végül eljönne a halál, és úgyis előhívná azokat a könnyeidet, amelyektől most megkímélne. Inkább örülj, gyermekem, hogy megmenekülök ettől a szenvedéstől, és tiszta elmével, valamint a hit és az elfogadás vigaszával halhatok meg.
St. Aubert szünetet tartott, elfáradt a beszédtől. Emily újra összeszedte magát, hogy nyugodt arcot mutasson, és válaszában igyekezett biztosítani róla, hogy nem beszélt hiába.
Mikor pihent egy kicsit, St. Aubert folytatta a mondanivalóját:
– Hadd térjek vissza ahhoz a témához, ami nagyon nyomja a szívemet. Azt mondtam neked, egy komoly ígéretre számítok tőled, tedd meg nekem, még mielőtt a fő körülményeket, amelyekre vonatkozik, ismertetem; másokról jobb, ha a lelki békéd érdekében nem tudsz. Ígérd meg hát, hogy pontosan azt fogod tenni, amire utasítalak!
Emily, akit megrémített apja ünnepélyes modora, letörölte könnyeit, amelyek újra csorogni kezdtek, minden igyekezete ellenére, hogy visszafojtsa őket; eltökélten ránézett, és biztosította, mindent megtesz, amit kíván tőle, és meg is esküszik rá – amitől megborzongott, maga sem tudván, miért.
Apja folytatta:
– Túl jól ismerlek, Emily drágám, hogy azt higgyem, képes lennél megszegni bármilyen ígéretet, még ha nem is ilyen komoly órán teszed azt, szavaid megnyugvást hoznak nekem, és most pedig a figyelmed döntő fontosságú lesz a lelki nyugalmad megőrzése szempontjából! Halld tehát, amit mondani akarok neked! La Vallée-ban, a szobámból nyíló kis kamrában van egy elcsúsztatható lap a padlóban, észre fogod venni a padló fájában látszó csomóról, ez a második lap az ajtóval szemközti panel előtt. Innen úgy egy méterre, az ablak felé, látni fogsz egy vonalat, mintha egy vastagabb deszka illeszkedne ott. A következő módon tudod felnyitni: lábaddal nehezedj a vonalra, a lap egyik oldala le fog süllyedni, így könnyen a másik alá tudod csúsztatni. Alatta egy rekeszt fogsz találni – St. Aubert egy lélegzetnyi szünetet tartott, Emily pedig a legnagyobb figyelemmel hallgatta szavait. – Érted az irányokat, drágám? – Emily, bár alig bírt megszólalni, biztosította, hogy igen.
– Mikor tehát hazaérsz… – folytatta, mély sóhajjal.
A hazatérés említésére a leány képzeletét megrohanták mindazok a fájdalmas körülmények, amelyeknek meg kell előzniük útját, heves zokogásban tört ki, és magára St. Aubert-re is erősebben hatott a téma, mint hogy az eddigiekhez hasonló szilárdsággal tudta volna tartani magát; vele együtt sírt.
Néhány perc múlva azonban a férfi erőt vett magán.
– Drága gyermekem, nyugodj meg! Ha elmegyek, te nem maradsz magadra, csupán közvetlenül a Gondviselésre bízlak, amelyre én is mindig számíthattam. Ne fájdítsd a szívem ezzel a véghetetlen bánattal, inkább segíts a példáddal, hogy el tudjam viselni a magamét! – újra szünetet tartott, és Emily, aki megpróbált úrrá lenni az érzésein, úgy érezte, mégsem képes erre.
St. Aubert, akinek egyre nehezebben esett a beszéd, visszatért eredeti tárgyához.
– A rekesz, drágám. Mikor hazaérsz, menj oda, és a padlólap alatt találni fogsz egy csomagnyi írást. Most jól figyelj, mert az ígéreted megtartásához ezek a részletek különösen fontosak! Ezeket a papírokat el kell égetned – és a legszigorúbban tartózkodnod kell attól, hogy megnézd őket!
Emily meglepetése egy pillanatra legyőzte a bánatát, így bátorkodott megkérdezni, miért kell így tennie.
St. Aubert azt válaszolta, ha úgy tartaná helyénvalónak, hogy elárulja az okokat, az ígéret fölöslegessé válna. – Elegendő annyit tudnod, drágám, milyen nagy jelentősége van annak, hogy pontosan teljesítsd a kérésemet.
Majd folytatta:
– A padló alatt kétszáz Lajos-aranyat is fogsz találni, egy selyemerszényben. Ezt a titkos helyet azért hozták létre, hogy bármilyen pénz is van a kastélyban, azt legyen hová biztonságba helyezni, mivel akkortájt a vidéket bandák lepték el, olyan emberek gyűltek össze, akik kihasználva a zűrzavart, rablónak álltak.
De még valamit meg kell ígérned nekem: bárhogyan is alakuljanak a jövőben a körülményeid, sosem fogod eladni a kastélyt! – St. Aubert egyenesen arra utasította, hogy ha megházasodik, szerepeljen az egyezségben, hogy a kastély mindig is az övé marad.
Azután még részletesebben ismertette a lánnyal a jelenlegi körülményeiket, hozzátéve: – Ez a kétszáz arany, amit találni fogsz az erszényemben, mindaz a készpénz, amit rád hagyok. Elmondtam neked, hogy állnak a dolgaim Motteville úrral Párizsból. Jaj gyermekem! Szegény leszel – de mégsem nincstelen! – tette hozzá, hosszú szünet után.
Emily most már semmire sem tudott válaszolni, amit az apja mondott neki, letérdelt az ágya mellé, arcát a takaróra fektette, és apja kezére folytak a könnyei.
A beszélgetés után úgy tűnt, St. Aubert megkönnyebbült, de a beszéd keltette erőlködése kifárasztotta, kicsit elszenderedett, Emily pedig továbbra is csak nézte, és sírt, míg egy halk kopogtatás az ajtó felől ki nem ragadta az állapotából.
La Voisin volt az, elmondta, hogy a szomszédos kolostorból eljött egy pap, és kész meggyóntatni St. Aubert-t. Emily nem akarta, hogy apját megzavarják, de azt kérte, a pap maradjon a házban.
Mikor St. Aubert felébredt könnyű álmából, érzékei összezavarodtak, és eltartott néhány pillanatig, amíg ráébredt, hogy Emily ül mellette. Ajka megmozdult, kinyújtotta a kezét felé, de az, mikor megfogta, visszahanyatlott a székébe, olyan erővel hatott rá, hogy a halál közeledtét látta apja arcán. A férfi néhány perc múlva visszanyerte a hangját, így Emily megkérdezte, szeretné-e, ha bejönne a gyóntató, ő igennel válaszolt, és mikor a tisztelendő megjelent, a leány visszavonult. A gyónás több mint fél óráig tartott. Mikor Emilyt behívták, St. Aubert-t még zaklatottabb állapotban találta, mint amikor magára hagyta, a leány némi nehezteléssel nézett a papra, mint mindennek az okára, aki ugyanakkor finoman és együttérzéssel viszonozta a pillantást, majd félrehúzódott. St. Aubert remegő hangon azt kívánta, leánya csatlakozzon hozzá imájában, és kérte, La Voisin is tegyen így. Az öreg és Agnes beléptek a szobába, mindketten könnyeztek, és Emilyvel az ágy köré térdeltek, közben az atya ünnepélyes hangon felolvasta a haldokló rituáléját. St. Aubert nyugodt arccal feküdt, és úgy tűnt, nagy áhítattal vesz részt a szertartásban, miközben lehunyt szeméből gyakran könnyek szivárogtak, Emily zokogása pedig többször félbeszakította a közös imát.
Mikor a szertartás véget ért, és St. Aubert megkapta az utolsó kenetet, a pap visszavonult. A férfi intett La Voisinnek, hogy jöjjön közelebb. Kezet nyújtott neki, és egy pillanatig csöndben maradt. Végül remegő hangon megszólalt:
– Kedves barátom, ismeretségünk igen rövid lett, de elég hosszú ahhoz, hogy ilyen figyelmes lehessen irántam. Nem kétlem, hogy ezt a jóságát kiterjeszti a leányomra is, mikor már nem leszek itt; szüksége lesz rá. Az ön gondjaira bízom arra a rövid időre, amíg itt kell maradnia. Többet nem szükséges mondanom, ismeri egy apa érzéseit, mivel önnek is van gyermeke; ámde az enyémek fájdalmasak volnának, ha nem bízhatnék önben – szünetet tartott.
La Voisin biztosította őt arról – és könnyei tanúskodtak az őszinteségéről –, hogy mindent megtesz majd, amivel enyhítheti Emily szenvedéseit, és ha St. Aubert kívánja, akár Gascogne-ba is elkíséri – ez az ajánlat akkora örömmel töltötte el a férfit, hogy alig tudta szavakkal kifejezni, milyen nagyra értékeli az öregember jóságát, vagy hogy azt köszönettel elfogadja. A St. Aubert és Emily között ezután történtek olyan mélyen érintették La Voisint, hogy elhagyta a szobát; a leány újfent kettesben maradt apjával, aki egyre erősebben kezdett hanyatlani, de még sem az érzékei, sem a hangja nem hagyták cserben, és időről időre arra használta ezeket a terhes perceket, hogy tanácsokat adjon leányának a jövőbeli magatartását illetően. Talán még sosem látta át ilyen pontosan a dolgokat, vagy nem fejezte ki magát ilyen világosan.
– Mindenekelőtt, én Emilym, ne merülj el teljesen a nagy érzelmek keltette büszkeségben, amely a szerethető lelkek gyakori fantaszta hibája. Azoknak, akik valódi érzékenységgel rendelkeznek, hamar meg kellene tanulniuk, hogy veszedelmes érték az, amely állandóan bírhatatlan nyomorra vagy a legnagyobb boldogságra változtatja a körülményeket. És mivel földi utunk során a fájdalmas események gyakrabban előfordulnak, mint az örömteliek, és a szenvedés érzése, attól félek, erősebb, mint a boldogságé, érzelmeink áldozatává válunk, hacsak nem tanuljuk meg uralni őket. Tudom, hogy azt fogod mondani – mert fiatal vagy, Emily –, hogy inkább el tudod viselni alkalomadtán a szenvedést, mintsem hogy lemondj a boldogság különleges érzéséről a többi esetben, de mikor elmédet már hosszú ideje bántja a világ változékonysága, megkönnyebbülsz majd, ha pihenni tudsz, és kiábrándulsz ebből az illúziódból: észre fogod venni, hogy a boldogság kísértetét felváltja majd egy annál is fontosabb érzés, mivel a boldogság a békéből tud kibontakozni, nem a zűrzavarból, mérsékelt és kiegyensúlyozott természete van, és nem fordulhat elő könnyebben olyan szívben, amelyet folyton apró-cseprő dolgok foglalnak le, mint abban, amely halott minden érzés számára. Látod, drágám, miközben megóvnálak a túlérzékenység veszélyeitől, nem vagyok az apátia szószólója. A te korodban azt mondtam volna, hogy az apátia károsabb, mint bármi, ami az érzékenységből fakadhat, és még mindig így gondolom. Károsnak nevezem, mert ártalmas következményei vannak. Az maga is egy rosszul kezelt érzékenységfajta – ezért tekinthetjük szintúgy ártalmasnak –; de az előbbinek a veszélye sokkal szélesebb hatáskörű. Elfáradtam – mondta erőtlenül, – és téged is kifárasztottalak, Emily, de arról a témáról beszélek, ami a jövőbeli nyugalmad szempontjából nagyon fontos, ezért azt akarom, hogy tökéletesen megérts.
Emily biztosította, hogy a tanácsa különösen értékes a számára, sosem fogja elfelejteni, és mindig azon lesz, hogy a javára váltsa. St. Aubert szeretettel és szomorúan elmosolyodott.
– Ismétlem, nem tanítanálak érzéketlenségre, ha el tudnám kerülni. Csak szeretnélek figyelmeztetni a túlérzékenység ártalmaira, és rámutatni, hogyan kerülheted el őket. Vigyázz, drágám, erre különösen óva intelek, az önbecsapás végzetes lehet az ember lelki békéjére – ne bízd el magad az érzékenység szépségében! Ha engedsz ennek a hiúságnak, a boldogságot mindörökre elveszíted. Mindig emlékezz arra, mennyivel fontosabb az érzékenységben rejlő erő. Ne téveszd össze a szilárdságot az apátiával – az apátia nem ismer erényt. Emlékezz arra is, hogy egyetlen nemes tett – egyetlen igazán hasznos tett – többet ér a világ valamennyi szenvelgésénél. Az érzelmek értékeid helyett a szégyeneddé válnak, ha nem vezetnek jó tettekhez. Az a nyomorult, aki csupán azért tiszteletreméltónak tartja magát, mert vagyona van – így összecseréli a jótett lehetőségét a végrehajtásával – sem kárhoztatható jobban, mint az érzékeny ember, aki nélkülözi az aktív erényeket. Biztosan észrevetted már, hogy egyes emberek milyen örömmel merülnek el az érzelmeikben, miközben híján vannak mindenféle gyakorlati erénynek, elfordulnak a szenvedőtől, és mivel annak nyomorúságát fájdalmas látniuk, nem képesek könnyíteni rajta. Milyen megvetendő az ember, aki beéri a szánalommal, holott tehetne is valamit a másikért!
St. Aubert, valamivel később, testvéréről, Cheron asszonyról beszélt.
– Hadd tájékoztassalak egy körülményről, amely közelről érinti a jóllétedet. Mint tudod, az utóbbi években valamelyest meglazult a kapcsolatunk, de mivel ő az egyetlen nőrokonod, azt gondoltam helyesnek, hogy a gondjaira bízlak; ahogyan majd látni fogod a végrendeletemben, amíg nagykorú nem leszel, és utána is számítok rá, hogy védelmében részesít. A nagynénéd nem pontosan az az ember, akire szívesen bíznám az én Emilymet, de nincs más választásom, és úgy hiszem, hogy mindent figyelembe véve, rendes asszony. Azt hiszem, arra nem kell figyelmeztesselek, drágám, hogy igyekezz elnyerni a jóságát – meg fogod tenni annak a kedvéért, aki teérted maga is ezen igyekezett.
Emily biztosította, hogy minden erejével azon lesz, hogy a legaprólékosabban teljesítse apja kéréseit.
– Ó jaj – sóhajtott a leány, – hamarosan már csak ennyi marad nekem! Egyetlen vigaszom lesz, hogy megtehetem, amit kíván.
St. Aubert egy szó nélkül az arcába nézett, mintha válaszolni akarna, de ereje elhagyta, tekintete zavarossá és kifejezéstelenné vált. Emily a szívében érezte ezt a tekintetet.
– Drága apám! – szakadt ki belőle, de aztán erőt vett magán, erősebben szorította apja kezét, arcát pedig a zsebkendőjébe rejtette. Könnyei nem látszottak, de St. Aubert hallotta, ahogy fel-felzokog. Ettől magához tért.
– Drága gyermekem – mondta erőtlenül, – hadd osszam meg veled a vigaszomat! Békével halok meg, mert tudom, hogy Mennyei Atyám keblére térek, aki akkor is az Atyánk marad, ha én már nem leszek itt. Mindig bízz benne, drágám, és ő támogatni fog téged ezekben a percekben, ahogy most engem is.
Emily csak hallgatni és sírni tudott, de az apjából áradó rendkívüli nyugalom és az általa kifejezett hit és remény valamelyest csillapították a kínjait. Ám ahogy ránézett a beesett arcára, és látta, hogyan jelennek meg rajta a halál jelei, ahogyan mélyen ülő szemeit még mindig rászegezte, miközben szemhéja egyre nehezebbé vált, szívébe hasított a fájdalom, de az nem ült ki arcára, habár minden leányi erényére szüksége volt, hogy el tudja fojtani.
Apja még egyszer meg akarta áldani.
– Hol vagy, drágám? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét.
Emily az ablak felé fordult, hogy elrejtse a fájdalmát, most ráébredt, hogy apja már nem látja őt.
Mikor a férfi megáldotta – úgy tűnt, ez volt a távozó élet utolsó erőfeszítése –, visszahanyatlott a párnájába. Leánya homlokon csókolta – a halál verítéke már kiütközött rajta, – és Emily, egy pillanatra megfeledkezve az önmérsékletről, könnyeivel áztatta arcát. St. Aubert fölemelte tekintetét, az atyai érzelmek újra erőt vettek rajta, de ez csak egy pillanatig tartott, aztán nem szólt többé.
St. Aubert haláltusája délután háromig tartott, lassan süllyedt bele a halálba, panasz vagy sóhaj nélkül.
Emilyt La Voisin és leánya kivezették a szobából, és mindent megtettek, hogy vigasztalják. Az öregember leült vele, és együtt sírtak. Agnes törekvései, hogy segítsen rajta, kevésbé bizonyultak eredményesnek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése