Sorsát a végzet siratja, A lég nimfái gyászolnak, S meghajtják fejüket. A délelőtti szerzetes este is visszatért, hogy vigaszt nyújtson Emilynek, és egy kedves üzenetet hozott a főapátnőtől, aki meghívta a leányt a kolostorba. Emily, bár nem fogadta el az ajánlatot, válaszában háláját fejezte ki. A barát, kinek szelíd jóindulata valamelyest hasonlított St. Aubert modorára, szent tanításaival csillapította a lány bánatát, s lelkét felemelte ahhoz a legfőbb lényhez, aki mindenütt és örökké Való, akinek szemében csupán a pillanat árnya ennek az aprócska világnak minden történése; egyformán és egyszerre tekint ő a halál kapuit átlépő lélekre, és arra, amely még testében lakozik. – Az én drága apám – mondta Emily –, most éppen annyira létezik Isten jelenlétében, ahogyan tegnap még az én számomra létezett. Csak számomra halt meg, az Úr és a saját maga számára továbbra is él ő. A jólelkű barát nyugodtabb lelkiállapotban hagyta magára Emilyt, mint St. Aubert halála óta valaha is volt, és a...