8. fejezet

Sorsát a végzet siratja,
A lég nimfái gyászolnak,
S meghajtják fejüket.

A délelőtti szerzetes este is visszatért, hogy vigaszt nyújtson Emilynek, és egy kedves üzenetet hozott a főapátnőtől, aki meghívta a leányt a kolostorba. Emily, bár nem fogadta el az ajánlatot, válaszában háláját fejezte ki. A barát, kinek szelíd jóindulata valamelyest hasonlított St. Aubert modorára, szent tanításaival csillapította a lány bánatát, s lelkét felemelte ahhoz a legfőbb lényhez, aki mindenütt és örökké Való, akinek szemében csupán a pillanat árnya ennek az aprócska világnak minden történése; egyformán és egyszerre tekint ő a halál kapuit átlépő lélekre, és arra, amely még testében lakozik.

– Az én drága apám – mondta Emily –, most éppen annyira létezik Isten jelenlétében, ahogyan tegnap még az én számomra létezett. Csak számomra halt meg, az Úr és a saját maga számára továbbra is él ő.

A jólelkű barát nyugodtabb lelkiállapotban hagyta magára Emilyt, mint St. Aubert halála óta valaha is volt, és a leány, mielőtt visszavonult volna a kunyhóba éjszakára, érzett magában annyi erőt, hogy felkeresse a holttestet. Csendben, könnyek nélkül állt meg mellette. Apja nyugodt és kisimult vonásai elárulták, mi volt az utolsó érzés, amely betöltötte a most már kiüresedett porhüvelyt. A leány egy pillanatra elfordult, nyomasztotta a mozdulatlanság, amellyel a halál megmerevítette az arcvonásokat. Ezidáig mindig élettel telve látta őket, most kétely és szörnyű csodálkozás keverékével nézett rájuk. Értelme nem győzhette le az akaratlan és megmagyarázhatatlan érzést, arra számított, hogy a szeretett arcon friss érzések nyomát láthatja még. Továbbra is meredten nézett rá, megfogta a hideg kezet, beszélt – aztán megint csak nézett, végül könnyekben tört ki. La Voisin, meghallván a zokogást, bejött a szobába, hogy kivezesse őt, de a lány nem hallgatott semmire, és csak annyit kért, hogy hagyják magára.

Mikor újra egyedül maradt, átadta magát a könnyeinek, ahogy a szürkület homályba vonta a szobát, és majdnem teljesen eltakarta szeme elől fájdalma tárgyát, még mindig ott állt, a holttest fölé hajolva, míg végül elméje annyira kimerült, hogy csillapodott a zaklatottsága. La Voisin ismét kopogtatott az ajtón, és kérte, jöjjön a közös terembe. Mielőtt lement volna, megcsókolta St. Aubert-t, ahogyan mindig megtette, mikor jó éjszakát kívánt neki. Majd egy újabb csókot adott. Úgy érezte, megszakad a szíve, szemében megjelentek a kínok könnyei – az égre nézett – majd újra St. Aubert-re – végül elhagyta a szobát.

Visszavonult magányos kis szobájába, miközben bús gondolatai még mindig halott apja körül jártak, mikor elbóbiskolt, nyugtalan elméjének látomásai kísértették a képzeletét. Látni vélte apját, amint jóságos arccal közelít felé, aztán szomorúan elmosolyodott, fölfelé mutatott; ajka megmozdult, de szavak helyett édes muzsika hallatszott a távolból, úgy látta, a férfi arcát beragyogja a természetfeletti nemes boldogsága. A dallam egyre hangosabbá vált, ő pedig fölébredt. A látomás szertefoszlott, de a muzsika még mindig hallatszott, olyan édes futamokkal, amilyet az angyalok lehelnek. Először meglepődött, aztán fülelni kezdett, felkelt az ágyból, és újra csak hallgatózott. Valóban zene szólt, nem csak az érzékei játszottak vele. Egy ünnepélyesen komoly harmónia után megszakadt – aztán újra felcsendült, édes bánattal – aztán elhalt, olyan kicsengéssel, amely a hallgató lelkét a mennyekbe emelte. Visszaemlékezett a múlt éjszakára, mikor La Voisin elmesélte ennek a zenének a furcsa történetét, és az ebből kibontakozó, szívbemarkoló beszélgetésre az eltávozott lelkekről.

Mindaz, amit St. Aubert mondott a témáról, most a lelkére nehezedett, és teljesen elcsüggesztette. Micsoda változás, pár órán belül! Ő, aki nemrég még nem tudta megítélni, mi vár az emberre odaát, most már az igazság birtokában van – hiszen ő maga is eltávozott! Ahogy hallgatta a zenét, beleborzongott a túlvilági érzésekbe, könnyei elapadtak, felállt, és ablakhoz ment. Odakint mindenhol sötétség honolt, de Emily, mikor elfordult az áthatolhatatlan homályú erdőtől, melynek hullámzó ágai takarták a láthatárt, bal felől meglátta az öregember által emlegetett fényes csillagot, ahogy elhalad az erdő fölött. Eszébe jutott, mit mondott róla La Voisin, és a zenéről, amely most időről időre újra hallatszott, kinyitotta hát az ablakot, hogy jobban hallja a dallamot, amely lassanként egyre távolabbról szólt; megpróbált rájönni, melyik irányból. A sötétség miatt semmilyen jelenést nem tudott kivenni odalenn a zöld gyepen, a zene pedig mind halkabbá vált, míg végül beleolvadt a homályba. Tovább hallgatózott, de a hangok nem tértek vissza. Nemsokára meglátta, hogy a csillag már az erdő ágas-bogas tetejénél jár, a következő pillanatban pedig eltűnt mögötte. Emilyt elborította a melankolikus borzongás, újra ágyba bújt, és álmában egy időre elfeledkezett bánatáról.

A következő reggel meglátogatta egy apáca a kolostorból, aki kedves kötelességet teljesített, ismét meginvitálta Emilyt a főnökasszonyhoz, és bár ő nem tudta elhagyni a házat, amíg atyja maradványai ott voltak, beleegyezett, hogy bármilyen fájdalmas is legyen jelenlegi lelkiállapotában a látogatás, az este folyamán fel fogja keresni az apátnőt.

La Voisin nagyjából egy órával alkonyat előtt megmutatta neki az utat az erdőn keresztül a kolostorhoz, amely a Földközi-tengernek egy kis öble mellett állt, az erdő gyűrűjében, és Emily, ha kevésbé lett volna bánatos, alig győzte volna csodálni a tengerre nyíló panorámát, mely az épület előtti zöld lejtőről tárult a szeme elé, a mindkét irányban elhúzódó, erdővel és legelővel borított partokat. De gondolatait most csupán egyetlen fájdalom foglalta el, és számára a természet vonásai szín és forma nélküliek voltak. A vecsernyére hívó harang hangja ütötte meg a fülét, ahogy áthaladt a kolostor ódon kapuján, mintha St. Aubert gyászharangja volna – a bánattól megterhelt elmére minden apróság nagy hatást gyakorol. Emily harcolt az ellen a beteges gyengeség ellen, mely kezdett úrrá lenni rajta; az apátnő elé vezették, aki anyai gyöngédséggel fogadta – annyi törődéssel és figyelmességgel, hogy azonnal hálával telt meg a szíve, szemét elfutották a könnyek, és a szavak, amelyeket ki akart mondani, elhaltak az ajkán. Az apátnő egy székhez vezette, és leült mellé, miközben végig fogta a kezét, és csendben nézte, ahogy Emily felitatja a könnyeit, és megpróbál megszólalni.

– Vigasztalódj meg, gyermekem – mondta az apátnő megnyugtató hangon –, ne beszélj még, tudom, mit akarsz mondani. Előbb a lelkednek le kell csillapodnia. Imához készülünk, csatlakoznál az estéli szertartáshoz? Megbékélést hozhat, leányom, ha fájdalmainkban fel tudunk nézni Atyánkra, aki lát és megszán minket, és képes megtisztítani irgalmában.

Emily könnyei újra megindultak, de ezerféle gyöngéd érzelem keveredett velük. Az apátnő engedte, hogy megszakítás nélkül sírhasson, és olyan jóakarattal nézett rá, ahogyan csak egy őrangyal teheti. Mikor Emily megnyugodott, arra biztatta, hogy korlátok nélkül beszéljen, így megemlíthette az okot, ami miatt nem akarta elhagyni a kunyhót, az apátnő a leghalványabban sem mondott ellent, sőt dicsérte a lány gyermeki hitét, és reményét fejezte ki, hogy pár napot eltölt a kolostorban, mielőtt hazatérne La Vallée-be.

– Engedned kell magadnak egy kis időt, hogy kiheverd az első sokkot, leányom, mielőtt szembenézel a következővel, nincs szívem eltitkolni előled, milyen nagy fájdalommal jár majd hazatérned korábbi boldogságod színhelyére. Itt megkaphatsz mindent, amit a csend, az együttérzés és a vallás adhat, hogy begyógyítsa a sebeid. De jöjj – mondta, észrevéve a könnyeket, amelyek egyre jobban gyűltek Emily szemében – menjünk a kápolnába!

Emily követte őt a fogadóterembe, ahol az apácák gyülekeztek, a főapátnő közéjük vezette, és azt mondta:

– Ezt a leányt nagyra becsülöm, legyetek testvérei!

Sorban bevonultak a kápolnába, és a szertartást kísérő komoly áhítat felemelte Emily lelkét is, és elhozta neki a hit és az elfogadás megnyugvását.

Leszállt az alkony, mire Emilyt a kedves apátnő végül elengedte; a leány ekkor könnyebb szívvel, mint ahogy belépett az ajtón, elhagyta a kolostort, La Voisin visszavezette az erdőn át, melynek mélabús homálya illett a kedélyállapotához, tűnődő csendben követett egy kis ösvényt, míg vezetője egyszer csak meg nem torpant, körbenézett, aztán lelépett az útról a magas fűbe, mondván, eltévesztette az irányt.

A férfi most gyorsan haladt, és Emily, aki nehezen tudta követni a sötétbe vesző és egyenetlen talajon, valamelyest hátramaradt, míg utána nem szólt; az öreg láthatóan nem szívesen állt meg, és mindjárt igyekezett is tovább.

– Ha nem biztos az utat illetően – szólalt meg újra Emily, – nem volna jobb, ha megérdeklődnénk amott a kastélyban, a fák között?

– Nem – felelte La Voisin –, amúgy sem lenne rá mód. Ha elérjük a patakot, kisasszony – már látszik a vízen csillogó fény a fákon túl, ha odaérünk, már rögvest otthon leszünk, nem is tudom, hogy tévedhettem el, ritkán járok erre napnyugta után.

– Elég magányos hely – válaszolta Emily. – De ugye nincsenek errefelé banditák?

– Nem, kisasszony, nincsenek.

– Akkor mitől fél, barátom? Csak nem babonás?

– Nem, hölgyem, babonás nem vagyok, de hogy őszinte legyek, senki sem közelíti meg szívesen a kastélyt a sötétben.

– A lakói olyan rémisztőek?

– Nos, kisasszony, nem igazán lakják, mivel urunk, a márki, aki ezeknek a szép erdőknek is az ura volt, már meghalt. Sok éve nem járt itt, és az emberei, akik a kastélyra felügyelnek, egy közeli kunyhóban élnek.

Emily most rájött, erről a kastélyról említette La Voisin korábban, hogy Villeroi márkié volt, és ez a téma zaklatta fel annyira apját.

– Most aztán igen elhagyatott hely – mondta La Voisin –, pedig ha jól emlékszem, csodálatos épület!

– Emily afelől tudakozódott, mi okozta a szomorú fordulatot, de az öregember hallgatott: és a leány, akinek a kíváncsiságát felébresztette a félelem, amit a férfi hangjában hallott, és mindenekfölött apja zaklatottságának emléke, megismételte a kérdést, majd hozzátette:

– Ha nem fél a lakóitól, barátom, és nem is babonás, hogyan lehetséges, hogy fél elhaladni a kastély mellett a sötétben?

– Talán mégis babonás vagyok egy kissé, kisasszony, és ha tudná, amit én, maga is az lenne. Furcsa dolgok történtek itt. Apjaura még az elhunyt márkinét is ismerte.

– Kérem, mondja el, mi történt! – szólalt meg Emily, érzelemmel teli hangon. – Jaj, kisasszony – felelte La Voisin –, ne vallasson tovább, nem az én dolgom, hogy az uram családi titkait kiteregessem!

Emilyt meglepték az öregember szavai és az a mód, ahogyan kiejtette őket, így megállta a további kérdezősködést; ami legjobban foglalkoztatta, apja emléke töltötte be gondolatait, ez eszébe idézte az elmúlt éjjel hallott zenét, amit meg is említett La Voisinnek.

– Nem csak maga hallotta, kisasszony, hanem én is – felelte az –, de már olyan sokszor szólalt meg azon a kései órán, hogy nem is csodálkozom rajta.

– Bizonyára azt hiszi, hogy a zenének is köze van a kastélyhoz – szólalt meg Emily hirtelen, – és ezért az is valami természetfölötti dolog.

– Meglehet, kisasszony, de más események is kapcsolódnak ehhez a kastélyhoz, amelyekre sajnos emlékeznem kell!

A szavakat mély sóhaj követte, és Emilyt a tapintat visszatartotta attól, hogy hangot adjon a kíváncsiságának, amelyet ez a kijelentés keltett benne, abbahagyta hát a faggatózást.

Mikor elérték a kunyhót, a lányt újra megrohanta a fájdalma: úgy tűnt, csak annyi ideig könnyebbült meg a nyomásától, amíg eltávolodott a tárgyától. Azonnal a szobába sietett, ahol apja földi maradványai voltak, és átengedte magát a reménytelen fájdalom minden kínjának.

La Voisin végül meggyőzte, hogy hagyja el a szobát, így visszatért a sajátjába, ahol, kifáradva a nap szenvedéseitől, hamarosan mély álomba merült, és egészen jól kipihente magát.

Mikor eljött a szörnyű óra, amikor mindörökké meg kellett válnia St. Aubert földi maradványaitól, egyedül ment a férfi szobájába, hogy még egyszer megnézze magának az arcvonásait, és La Voisin, aki türelmesen várakozott a lépcső alján, hogy Emily kétségbeesése csillapuljon, tisztelettel a fájdalma iránt, nem engedte, hogy bárki is megzavarja ebben, mígnem a leány olyan zavarba ejtően sokáig időzött benn, hogy a férfi aggodalma felülkerekedett a tapintatán, és fölment, hogy kivezesse őt a teremből.

Miután a halk kopogtatására nem kapott választ, figyelmesen hallgatózott, de odabent teljes volt a csönd – se sóhaj, se fájdalmas zokogás nem hallatszott. Ez a némaság még jobban megrémítette, így kinyitotta az ajtót, és Emilyt eszméletlenül találta az ágy végében, ahol a koporsó állt.

Segítségért kiáltott, és a leányt a szobájába vitték, ahol a tisztes gondoskodástól végül magához tért.

Amíg eszméletlen volt, La Voisin utasítást adott, hogy zárják le a koporsót, és sikerült lebeszélnie Emilyt arról, hogy újra felkeresse a szobát.

A leány valóban nem érezte magát képesnek erre, és arra is rájött, hogy meg kell próbálnia megőrizni a lélekjelenlétét, és elegendő erőt gyűjteni, hogy el tudja viselni az elkövetkező órákat.

St. Aubert úgy rendelkezett, hogy testét a St. Clair-i kolostor templomában temessék el, és az északi szentélyt említve, az ódon Villeroi sírbolt közelében megjelölt egy pontos helyszínt, ahol nyugodni szeretne.

A rendfőnök rendelkezésére bocsátotta ezt a temetkezési helyet, ide indult hát meg most a gyászos menet, a kolostor kapujánál a tisztelendő atyával találkoztak, akit barátok sora kísért.

Aki csak hallotta a himnusz bús kántálását és az orgona zengését, mely felzúgott, mikor a holttestet bevitték a templomba, és látta a nyugalmat magára erőltető Emily bizonytalan lépteit, könnyekkel adózott neki. Ő azonban egyet sem ejtett, csak ment, miközben arcát félig eltakarta egy vékony, fekete fátyol, két ember támogatta, előtte az apátnő ment, nyomában pedig a nővérek, kiknek panaszos hangja beleolvadt a halotti ének kibontakozó harmóniájába.

Mikor a gyászmenet elérte a sírt, a zene elhallgatott.

Emily egészen arca elé bocsátotta a fátylat, és a pillanatnyi csendben a himnusz és a szertartás többi része között hallani lehetett a zokogását.

A tisztelendő atya elkezdte a szertartást, Emily újfent úrrá lett az érzésein, amíg csak le nem engedték a koporsót, és meg nem hallotta a földgöröngyök koppanását a fedelén; ahogy megborzongott, szívéből jajszó tört elő, és meg kellett kapaszkodnia a mellette álló emberben. Néhány pillanat múlva összeszedte magát, és mikor meghallotta ezeket a szívbe markoló és lélekemelő szavakat: „Teste a földben pihen, de lelke visszatér ahhoz, aki adta neki” – fájdalma könnyekben oldódott fel.

A főapátnő a templomból a saját fogadótermébe vezette, és itt mindabban a vigaszban részesítette, amire a vallás és a szelíd együttérzés képes. Emily küzdött a bánat hatalma ellen, de az apátnő figyelmes törődéssel úgy rendelkezett, készítsenek elő egy ágyat, és pihenni küldte a leányt. Kedvesen ígéretét vette, hogy néhány napig a kolostorban marad, Emily pedig nem vágyott vissza a kunyhóba, minden szenvedésének helyszínére, így most már, hogy nem volt sürgős dolga, átengedhette magát annak a gyengélkedésnek, ami miatt nem is tudott volna azonnal útra kelni.

A köztes időben a főnökasszony anyai gondoskodással és az apácák gyöngéd törődéssel minden lehetséges módon megpróbálták megnyugtatni a lelkét és helyreállítani az egészségét. De utóbbit túl mély seb érte az elméjén keresztül ahhoz, hogy hamar rendbe jöhessen. Néhány hétet enyhe lázzal küzdve töltött el a kolostorban, vágyva a hazatérést, mégis képtelen volt elindulni – gyakran egyenesen úgy érezte, nem tudná elhagyni a helyszínt, hol atyja hamvai nyugszanak, és időnként azzal a tudattal vigasztalta magát, hogy ha itt hal meg, teste St. Aubert-é mellett nyugodhat.

Időközben leveket küldött Cheron asszonynak és az öreg házvezetőnőnek, tájékoztatta őket a szomorú történtekről és saját helyzetéről. A nagynénjétől kapott válasz inkább csak közhelyes részvétnyilvánítást tartalmazott, mintsem a valódi fájdalom jeleit, ebben az asszony tájékoztatta, egy szolgát küld érte, hogy elvezesse La Vallée-ba, mivel őt magát annyira lefoglalja a társaság, hogy nincs elég ideje ilyen hosszú utazásra vállalkozni.

Bár Emily jobban vágyott La Vallée-ba, mint Toulouse-ba, nem tudta nem észrevenni nagynénje illetlen és barátságtalan viselkedését, hiszen képes volt őt olyan helyre küldeni, ahol nincs többé rokona, aki vigasztalja vagy megvédje – ez a magatartás még inkább felróható volt neki, mivel St. Aubert őt kérte fel elárvult leánya gyámjának.

Cheron asszony szolgájának köszönhetően La Voisin kíséretére többé nem volt szükség, és Emily, aki lekötelezettnek érezte magát a férfi iránt, amiért az olyan odaadóan törődött elhunyt atyjával, akárcsak ővele, örült, hogy megkímélheti a hosszú és az ő korában bizonyára terhes utazástól.

A kolostorbeli tartózkodása alatt a csend és az őt körülvevő szent áhítat, a külső környezet békés szépsége, valamint a főnökasszony és az apácák gyöngéd törődése olyan megnyugtatóan hatott rá, hogy szinte kísértésbe esett elhagyni a világot, ahol elvesztette legkedvesebb támaszát, és a St. Aubert sírhelye által megszentelt kolostorba vonulni vissza. A mélázó átszellemültség, mely amúgy is illett a természetéhez, csodaszép illúzióba vonta az apácák szent visszavonultságát, hogy szinte elfedte előle a biztonságban rejlő önzést. De a melankolikus fantázia, melyet alig érintett meg a babona, csak rövid időre vonta ilyen fénybe a kolostori életet, az halványulni kezdett, ahogy egyre jobb lelkiállapotba került, és újra közel férkőzött a szívéhez egy kép, mely csak időszakosan záródott ki onnan. Csöndes reményt keltett benne, vigaszt és édes érzéseket, a távolban a boldogság képei csillantak meg, és bár tudta, hogy mindez csak illúzió, nem volt rá képes, hogy mindörökre száműzze az elméjéből. Valancourt emléke – ízlése, zsenialitása és arca, amelyen mindezek ragyogtak – talán az egyedüli ok volt, amiért visszatért a világba. Mindazok a grandiózus és magasztos helyek, melyek között először találkoztak, felgyújtották a képzeletét, ez elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy Valancourt-t még érdekesebbnek tartsa, mivel őbenne is volt valami ezekből a jellemvonásokból. A megbecsülés, amit St. Aubert kifejezett a fiatalember felé, szentesítette ezt a kötődést. Habár a férfi viselkedése és arca állandó csodálatról tanúskodott az irányába, más módon ezt nem fejezte ki, és magának a jövőbeli találkozásnak az esélye is olyan távolinak tűnt, hogy Emily alig tudott hinni benne – annyira semmiképp, hogy az befolyásolja a jelenbeli cselekedeteit.

Emily csak pár nappal Madame Cheron szolgájának megérkezése után lett annyira jól, hogy képes legyen az utazásra La Vallée-ba. Az indulása előtti estén felkereste La Voisin kunyhóját, hogy elbúcsúzzon az öregtől és családjától, és hogy viszonozza a jóságukat. A férfit az ajtaja melletti padon ülve találta, lánya és veje között, utóbbi épp csak visszatért a napi munkából, és egy sípon játszott, aminek hangja az oboára hasonlított. Borosflaska állt az öregember mellett, előtte pedig egy asztal, gyümölccsel és kenyérrel, körülvette több unokája, bájos, rózsás arcú gyermekek, akiknek anyjuk épp osztotta a vacsorát. A kunyhó előtti kis rét szélén szarvasmarhák pihentek, és egy pár birka. A tájat beragyogta a lemenő nap lágy fénye, melynek sugarai rézsút áthatoltak a fák között, és megvilágították a kastély távoli tornyait. A leány megállt egy pillanatra, mielőtt előlépett az árnyékból, hogy nézze a boldog kis csapatot, a La Voisin arcán megjelenő elégedettséget és az egészséges időskor nyomait, Agnes anyai törődését, ahogyan a gyermekeivel foglalkozott, a gyermeki ártatlanság örömeit, melyek a kicsinyek mosolyában tündököltek. Emily újfent a tiszteletre méltó öregre és a házára nézett. Apja emléke teljes erővel rohanta meg az elméjét, gyorsan kilépett, nem mert tovább tűnődni. Gyengéd és megindító búcsút vett La Voisintól és a családjától, úgy tűnt, a férfi lányaként szereti, könnyeket is hullatott. Emily azonban annál is többet. Nem akart bemenni a kunyhóba, mert tudta, az olyan érzelmeket keltene benne, amelyeket nem képes uralni.

Egy fájdalmas esemény még várt rá – újra fel akarta keresni apja sírját, és hogy senki se zavarhassa meg, vagy láthassa, amint átadja magát bánatának, a látogatást akkorra halasztotta, mikor a kolostor minden lakója nyugodni tért, kivéve az apácát, aki megígérte, hogy elhozza neki a templom kulcsát.

Emily a szobájában maradt, míg csak meg nem hallotta, hogy a kolostor harangja éjfélt üt, ekkor eljött az apáca, ahogyan megegyeztek; átadta a templom rejtekajtajának kulcsát, és együtt alászálltak az oda vezető szűk csigalépcsőn.

Az apáca felajánlotta Emilynek, hogy elkíséri a sírig, hozzátéve:

– Ezen a kései órán igazán lehangoló lehet egyedül odamenni – de a lány, bár megköszönte a figyelmességét, nem tudta volna elviselni, hogy bárki is tanúja legyen a fájdalmának, és a nővér, miután kinyitotta az ajtót, átadta neki a lámpáját.

– Emlékezz rá, nővérem – mondta –, hogy a keleti hajóban, amin keresztül kell menned, van egy frissen ásott sír, tartsd közel a lámpát a földhöz, nehogy eless az egyenetlen földben!

Emily még egyszer köszönetet mondott neki, majd belépett a templomba, Mariette nővér pedig távozott.

A leány azonban egy pillanatra megállt az ajtó előtt, hirtelen félelem lett úrrá rajta, és visszatért a csigalépcső lábához, mikor meghallotta a felfelé tartó apáca lépteit, és felemelvén a lámpát meglátta, amint fekete fátyla a spirális fokokon imbolyog, egy pillanatra kísértést érzett, hogy visszahívja. Amíg habozott, a fátyol eltűnt, a következő pillanatban pedig a leány – szégyenkezve félelme miatt – visszatért a templomba. A hajó hideg levegőjétől megborzongott, a mély csend és a hold távoli fénye, ahogy gyöngén keresztülvilágított a gótikus üvegablakon, más körülmények között babonás félelmet keltett volna benne, most a bánat teljesen lekötötte a figyelmét. Alig hallotta, ahogy lépteire susogva felel a visszhang, és eszébe sem jutott a nyitott sír, mígnem egészen a széléhez nem ért. Előző este temették el a kolostor egyik szerzetesét, és miközben alkonyatkor egyedül ült a szobájában, a távolból hallotta, ahogy a többi barát rekviemet énekel a lelkéért. Ez eszébe idézte apja halálának körülményeit, és ahogy a hangok, az orgona búskomor zúgásába olvadva lassan erősödtek, elméjében ködös és borús emlékek támadtak. Most mind az elméjébe tolakodott, és ahogy megfordult, hogy elkerülje az egyenetlen talajt, ezek a gondolattok sürgették a lépteit St. Aubert sírja felé, miközben azt hitte, a holdsugárban, mely a főhajó távoli végére esett, egy árnyat lát, ahogy elsuhan az oszlopok között. Megállt, hogy hallgatózzon, de mivel nem hallott lépéseket, arra jutott, hogy bizonyára csak a képzelete játszott vele; többé nem tartva tőle, hogy figyelik, folytatta útját. St. Aubert teste egy egyszerű márványlap alatt nyugodott, melyen a nevén, valamint születésének és halálának időpontján kívül alig volt faragvány, nem messze feküdt a Villerois család tekintélyes emlékművének talapzatától. Emily egész addig maradt a sírnál, mígnem a szerzeteseket korai imára hívó harang figyelmeztette, hogy ideje visszavonulni, elhullatta a búcsú utolsó könnyeit, majd erővel távozásra bírta magát. A mélabúnak szentelt órák után pihentetőbb álma volt, mint már jó ideje, mikor felébredt, elméje nyugodtabb és békésebb volt, mint St. Aubert halála óta bármikor.

De mikor eljött a pillanat, hogy útra keljen a kolostorból, minden bánata visszatért, a halott emléke és az élők kedvessége is a helyhez kötötte, és a szent földhöz, hol atyja maradványai nyugodtak, ugyanazok a gyöngéd érzelmek kötötték, mint amelyeket az ember otthona iránt táplál. Az apátnő a búcsúzáskor sok kedves szóval biztosította jóindulatáról, és kérte, térjen majd vissza, ha valaha is boldogtalannak érzi magát máshol, sok apáca őszinte bánattal fogadta a távozását, és Emily könnyek között hagyta el a kolostort, ahonnan jókívánságok szálltak utána.

Már több ligát utazott, mikor a körülötte elterülő vidék egy pillanatra képes volt kiragadni abból a melankóliából, amibe belesüllyedt, de ez is csak arra volt jó, hogy emlékeztesse: mikor utoljára látta ezeket a szépségeket, St. Aubert ült mellette, és felidézte, milyen megállapításokat tett apja hasonló tájakról. Ilyen eseménytelenül telt a nap, erőtlenül és lehangoltan. A leány az éjszakát egy Languedoc határán lévő városban töltötte, következő nap pedig elérte Gascogne-t.

A nap végére Emily látótávolságába kerültek La Vallée környékének síkságai, és a korábbról ismert természeti jelenségek kezdték felhívni magukra a figyelmét, az emlékek gyöngédséggel és fájdalommal töltötték el a szívét. Ahogy könnyein keresztül a Pireneusok vad fenségére nézett, melyen az est gazdag fényei és árnyai váltakoztak, gyakran eszébe jutott, hogy mikor legutóbb látta ezt a képet, apja is osztozott az örömben. Hirtelen felbukkant egy olyan részlet, amelyre St. Aubert különösen felhívta a figyelmét, és szívét elöntötte a reménytelenség bénultsága.

– Itt! – szeretett volna kitörni, – hát itt vannak azok a sziklák, fenyőerdők, amelyek olyan örömet okoztak neki, mikor utoljára keltünk együtt útra. Ez alatt a szirt alatt áll a ház, épp csak kibukkan a cédrusok közül, amelynél arra emlékeztetett, rajzoljam le a vázlatfüzetembe. Drága apám, hát sosem látlak többet!

Ahogy közeledett a kastélyhoz, a múlt ezen melankolikus emlékei sokasodni kezdtek. Végül feltűnt maga az épület, körülötte pedig mindaz a ragyogó táj, amely St. Aubert számára különösen kedves volt. Ez a látvány lelkierőt igényelt, nem könnyeket. Emily felszárította az övéit, és arra készült, hogy nyugodtan fogadja az embert próbáló pillanatot, mikor visszatér az otthonába, ahol többé nem várnak rá a szülei.

– Igen – mondta magában, – nem szabad elfelejtenem a leckét, amit ő tanított nekem! Milyen gyakran beszélt arról, hogy ellen kell állni még a nemes bánatnak is. Milyen gyakran csodáltuk együtt azokat a nagy lelkeket, akiket fájdalmukban is az értelem vezérel! Ó, apám! Ha módodban áll letekinteni gyermekedre, örömödet leled majd benne, hogy ő emlékezik, és igyekszik gyakorolni azokat az irányelveket, amelyeket adtál neki.

Az út úgy kanyarodott, hogy a kastély most még jobban Emily szeme elé tárult, a St. Aubert kedvenc tölgyfái mögül kibukkanó kémények csúcsán megcsillant a fény, míg a lombozat eltakarta az épület alsó felének nagy részét.

A leány nem volt képes elfojtani egy sóhajt:

– És ez volt a kedvenc órája! – mondta, ahogy végigtekintett a vidéken keresztülnyújtózó, alkonyi árnyakon. – Milyen mély csönd van! Milyen csodás a táj! Csodás és nyugodt, ahogy azelőtt.

Ismét úrrá lett fájdalma szorításán, egészen addig, míg meg nem hallotta a vidám táncdallamot, amit olyan gyakran élveztek St. Aubert-rel a Garonne partján sétálva, ekkor minden lelkiereje elhagyta; végigsírta az utat, amíg a fogat elérte a kis kaput, melyen túl most már az ő saját birtoka terült el. Mikor a kocsi hirtelen megállt, fölkapta a tekintetét, és meglátta, ahogy apja öreg házvezetőnője igyekszik kinyitni a kaput. Manchon is elészaladt, és ugatott, mikor a kisasszonya leszállt, ugrált és játszott körülötte, boldogságtól lihegve.

– Drága kisasszony! – fogadta Theresa, aztán megtorpant, úgy tűnt, valamiféle részvétnyilvánítást akar mondani Emilynek, akinek a könnyei azonban már azelőtt válaszoltak. A kutya még mindig farkát csóválva szaladgált körülötte, aztán a kocsihoz sietett, és röviden ugatott.

– Jaj, kisasszony! Szegény uram! – sóhajtott fel Theresa, akin az érzelmek erősebben lettek úrrá, mint a tapintat. – Manchon őt keresi!

Emily felzokogott; ahogy a fogatra nézett, amely még mindig nyitott ajtóval állt mögötte, látta, amint a kutya beugrik, majd azonnal vissza, aztán földhöz szorított orral megkerülte a lovakat.

– Ne sírjon, kisasszony! Megszakad a szívem, hogy így látom! – A kutya most Emilyhez futott, aztán visszatért a kocsihoz, majd újra a lányhoz ment, vinnyogva és csalódottan. – Szegény pára! – fakadt ki Theresa. – Elvesztetted a gazdádat. Van okod a sírásra. De jöjjön, drága kisasszonyom, nyugodjék meg. Adhatok valami frissítőt?

Emily kezét nyújtotta az öreg szolgálónak, és próbált úrrá lenni a bánatán, miközben az kedvesen érdeklődött az egészsége felől. A leány késlekedett a kastélyba vezető fasorban, mert tudta, amott nincs többé senki, aki őt szerető csókkal köszöntené, és az ő szíve se dobbant meg a türelmetlen örömtől, hogy újra lássa a jól ismert mosolyt; rettegett attól, hogy szemébe tűnnek a tárgyak, melyek a korábbi boldogságára emlékeztetik. Lassan közeledett az ajtóhoz, megállt, továbbindult, aztán újra megállt. Milyen csendesnek, elhagyatottnak, magányosnak tűnt a kastély! Nem mert hazatérni, miközben korholta magát, hogy késlekedik megtenni, amit nem tud elkerülni, végül belépett az előcsarnokba, sietős léptekkel keresztülvágott rajta, mintha félne körülnézni, és benyitott a szobába, ami korábban az övé volt. Az est homálya komorságot adott a csendes és kietlen hangulathoz. A székek, az asztalok, mindazok a bútorok, melyek boldogabb időkben oly kedvesek voltak a számára, egyenesen a szívéhez szóltak. Leült egy ablakba, ami a kertre nézett, anélkül hogy azonnal észrevette volna, ez az, amelyben St. Aubert gyakran foglalt helyet vele együtt, és csodálták, ahogyan a nap visszavonul arról a sokszínű és fenséges tájról, mely az erdők fölött terült el.

Emily egy ideig utat engedett könnyeinek, aztán lecsillapodott, és miután Theresa ellenőrizte, hogy a csomagokat úrnője szobájába szállítsák, és újra megjelent,a leány összeszedte magát annyira, hogy képes volt beszélgetni vele.

– Megvetettem magának a szalmaágyat, kisasszony – mondta Theresa, mikor elhelyezte a kávét az asztalon. – Azt gondoltam, most jobban kedvére lenne, mint a sajátja, de akkor még nem is sejtettem, hogy egyedül fog visszatérni! Ó te nagyságos! Majdnem megszakadt a szívem, mikor meghallottam a hírt. Ki hitte volna, mikor szegény uram elment itthonról, hogy többé nem fog visszatérni.

Emily a zsebkendőjébe rejtette arcát, és csak a kezével intett.

– Kóstolja meg a kávét! – kérte Theresa. – Drága kis úrnőm, csillapodjék – egyszer mindannyian meghalunk! Uram már a szentek között ül odafönt.

Emily elvette a zsebkendőt az arcától, a mennyek felé emelte könnyel teli tekintetét. Nem sokkal később megtörölte a szemét, és csendes, de remegő hangon kezdett érdeklődni elhunyt atyja bérlői iránt.

– Ó jaj – sóhajtott Theresa, miközben kitöltötte a kávét, és átadta úrnőjének. – Aki csak járni tud, itt volt, hogy érdeklődjön maga és az uram iránt. – Aztán elmondta, hogy néhányan meghaltak, akik pedig jól voltak, mikor itt hagyták őket, más betegek viszont felgyógyultak. – És nézze, kisasszony – tette hozzá Theresa, – az öreg Mary jön felfelé a kertben, már három éve minden nap úgy tűnik, meg fog halni, és még mindig él. Látta a fogatot a kapunál, és tudja, hogy megérkezett.

A szegény idős asszony látványa már túl sok lett volna Emilynek, így kérlelni kezdte Theresát, mondja azt neki, hogy túl beteg ahhoz, hogy ezen az estén bárkivel is találkozzon.

– Holnap már jobban leszek, talán; addig is add ezt oda neki annak jeléül, hogy fontos nekem.

Emily egy darabig még üldögélt, átadva magát a bánatának. Bárhová tévedt is a tekintete, valamilyen módon minden fájdalmának tárgyára emlékeztette. Kedvenc növényei, amelyek gondozását St. Aubert tanította neki; a szobát díszítő kis rajzai, amelyek elkészítésében apja ízlése vezette; a könyvek, amelyeket ő válogatott a számára, és amelyeket együtt olvastak; hangszerei, amelyeket a férfi olyan szívesen hallgatott, és amelyekkel néha maga is foglalkozott; mind csak felébresztették a bánatát. Végül kiragadta magát ebből a búsulásból, és szilárd elhatározással nekiindult, hogy végigjárja az üres szobákat, amelyekbe ugyan rettegett belépni, de tudta, ha elhalasztja a látogatást, fájdalma csak még erősebb lesz.

Miután áthaladt az üvegházon, egy pillanatra elhagyta az ereje, ahogy benyitott a könyvtárba; talán az árnyék, melyet az est és az ablak előtt álló fák lombozata vetett a szobára, még komorabbá tette a kedvét, mikor abba a helyiségbe lépett, ahol minden apjáról beszélt. Itt van a karosszék, amiben mindig ülni szokott; a lány hátrahőkölt, amikor meglátta; olyan gyakran foglalt itt helyet apja, és ez a képzet annyira élesen élt az elméjében, hogy szinte arra számított, a valóságban is ott lesz. De elűzte a sebzett lélek fantazmagóriáit, ha teljes egészében nem is volt képes legyőzni egy kis borzongást, ami az érzelmeihez társult. Lassan odasétált a székhez, és helyet foglalt benne. Előtte egy olvasóasztalt állt, azon egy könyv foglalt helyet, nyitva, ahogyan apja hagyta. Eltelt néhány másodpercig, amíg eléggé össze tudta gyűjteni a bátorságát, hogy szemügyre vegye, és mikor az oldalra nézett, ahol az nyitva állt, azonnal eszébe jutott, hogy St. Aubert, az elutazásuk előtti este olvasott neki néhány részletet ettől a kedvenc szerzőjétől. A körülmények együttese nagy hatást tett rá, rápillantott az oldalra, sírt egy kicsit, aztán újra ránézett. A könyv számára szentnek és felbecsülhetetlennek tűnt, a világ minden kincséért sem lett volna képes elmozdítani vagy ellapozni arról az oldalról, amelynél Ő hagyta nyitva. Továbbra is az asztal előtt ült, nem tudta rávenni magát, hogy fölkeljen, habár a növekvő homály és a házban uralkodó mély csend ismét valami fájdalmas borzongást keltett benne. Gondolatai újfent arrafelé tévedtek, vajon mi történik a lelkekkel a halál után, eszébe jutott az érzelemteli beszélgetés, amelyet St. Aubert La Voisinnel folytatott, a halála előtti éjszakán.

Ahogy így tűnődött, lassan kinyílni látta az ajtót, a szoba távoli végéből jövő zörgés ráijesztett. A sötétben úgy vette észre, mintha valami mozogna arrafelé. A téma, amin gondolkodott, és a jelenlegi lelkiállapota felizgatta a képzelőerejét, megrettent, hogy valamiféle kísértet jelenik meg számára. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán a cserben hagyó értelme elkezdett visszatérni. „Mitől félek? – gondolta. – Ha valaha visszatér annak a lelke, akit szerettünk, ezt csak jóságból teheti.”

Újra csend köszöntött be, így elszégyellte magát a korábbi félelme miatt, és azt gondolta, csak a képzelete tévesztette meg, vagy csupán azokból a megmagyarázhatatlan zajokból hallott, amelyek öreg házakban időnként előfordulnak. Ám a hang visszatért; ráébredt, hogy valami közeledik felé, majd a következő pillanatban melléfurakodott a székbe; felsikoltott, de egy pillanat múlva már vissza is nyerte a lélekjelenlétét, mivel észrevette, hogy Manchon ült mellé, aki most szeretettel nyalogatta a kezét.

Mivel ráébredt, hogy lelke még nem áll készen arra a feladatra, amit kijelölt a maga számára, nem képes még ezen az estén végigjárni a kastély elhagyott termeit, a könyvtárból távozván a kertbe ment, aztán a folyó fölötti völgyteraszra. A nap már lenyugodott, de a mandulafák sötét ágai alatt még sárgán ragyogott a nyugati horizont, keresztülcsillogva a magasabb légrétegek sötétjén. A leány mellett egy denevér szállt el nesztelenül, időnként a csalogány fájdalmas dala hallatszott.

A körülmények eszébe juttattak néhány verssort, amelyeket St. Aubert ezen a helyen szavalt el neki, és most fájó örömöt okozott neki elismételni őket.

Szonett

Napnyugtakor csapong a bőregér,
A szélben szárnya rémisztőn suhog,
Lakóhelyei vad erdők s barlangok,
Szavára vándor útjáról letér.

Mert ott a föld alatt a méla bú
Megrontja nyughatatlan érzékét,
A hangtól átfut rajta rettegés,
A hegy-kísértet várja prédául?

A bőregér köröz csak szüntelen,
Az alkony harmattal hint mindent be,
Utolsó egy vitorla vész ködbe,
A mindenség egyenletes szürke.

Így úrrá lesz a részvét könnye is
A bánat lelket sújtó árnyain.

Emily séta közben St. Aubert kedvenc platánjához érkezett, aminek árnyékában annyiszor ültek együtt ezen az órán, és szeretett anyjával is olyan gyakran beszélgettek a jövőről. Milyen sokszor osztotta meg vele apja, mekkora vigaszt jelent számára, hogy a túlvilágon majd újra találkoznak! Emily úrrá lett ezeken az emlékeken, és otthagyta a platánfát, aztán ahogy mélázva nekitámaszkodott a terasz falának, észrevette, hogy jókedvű parasztok egy csoportja táncol az odalenn szélesen hömpölygő Garonne partján, amely visszaverte az esti fényeket. Micsoda kontrasztot alkottak a magányos, boldogtalan Emilyvel! Vidámak és pajkosak voltak, mint akkor, mikor még ő is boldog volt – mikor St. Aubert is hallgatta a derűs muzsikát, örömmel és jóakarattal teli arccal. Emily egy pillanatig még nézte a nyüzsgő csoportot, majd elfordult, nem bírta elviselni az emléket, amelyet keltettek benne, de jaj, hova is fordulhatna, hogy ne olyasmire essen a tekintete, amitől csak fellángol a bánata!

Ahogy lassan közeledett a ház felé, Theresába futott.

– Drága kisasszony – mondta az –, fél órája föl-alá keresem, már attól féltem, hogy valami baja esett! Hogy is juthat eszébe egy ilyen esteli órán sétálni menni! Jöjjön be a házba! Gondoljon bele, mit mondana szegény uram, ha látná! Tudom, amikor a drága úrnőm is meghalt, úriember nem vehette volna jobban a szívére, mint ő, pedig emlékszik, hogy szinte soha nem ejtett könnyet.

– Kérlek, Theresa, hagyd abba! – Emily igyekezett félbeszakítani ezt a meggondolatlan, ám jó szándékú szónoklatot.

Theresa nyelvére azonban nem volt ilyen könnyű féket vetni.

– Amikor pedig maga szomorkodott – tette hozzá –, mindig elmondta, milyen rosszul teszi, hiszen asszonyom most már boldog. És ha ő boldog lett, akkor bizonyára az uram is, mivel azt mondják, a szegények imái elérnek az égig.

A beszéd közben Emily csendben besétált a kastélyba, Theresa pedig keresztülvezette az előcsarnokon, be a fogadószobába, ahol megterítette az asztalt a vacsorához, mindössze egyetlen késsel és villával. Emily már belépett, mikor rájött, hogy nem a saját szobájában van, de visszafogta az érzést, ami távozásra késztette, és csendben helyet foglalt a kis asztalnál. A szemközti falon apja vadászkalapja lógott, mikor rápillantott, hirtelen gyengeség fogta el. Theresa ránézett a leányra, majd megkereste, min akadt meg a szeme, és felkelt, hogy eltávolítsa, de Emily intett neki.

– Nem – mondta –, hadd maradjon! A szobámba megyek.

– De kisasszony, kész a vacsora!

– Nem tudnám megenni – válaszolta Emily –, a szobámba megyek, és megpróbálok aludni. Holnapra talán jobban leszek.

– Nem jól van ez így! – sóhajtott Theresa. – Drága úrnőm! Legalább egy keveset egyen! Megkopasztottam egy fácánt, méghozzá igazán kiváló példányt! Reggel küldte az öreg Barreaux úr, tegnap találkoztunk, mondtam neki, hogy a kisasszonyom ma jön haza, és senkit nem ismerek, akit úgy megrendítettek volna a szomorú hírek, mint őt!

– Valóban? – kérdezte Emily gyöngéd hangon, és érezte, hogy a szívét megmelengeti az együttérzés egy sugara.

Az érzelmek végül teljesen úrrá lettek a lelkén, így visszavonult a szobájába.