Hogy volna dallam, bármily kép, Ám legyen akármilyen szép, A lelkemnek olyan drága, Mint e fuvallatnak árja, Kis csermelynek csobogása, Mohos partoknak visszhangja;  Míg nyugaton leszáll a bíbor nap. Lágy alkony úszik be, belep szürke árnya? Mason Emily hazatérte után nem sokkal leveleket kapott Cheron asszonytól, amelyekben némi közhelyes részvétnyilvánítás és tanács után nagynénje meghívta Toulouse-ba, és hozzátette, mivel néhai fivére rábízta Emily nevelését, úgy érzi, figyelemmel kell kísérnie az előmenetelét. Emily ekkor csupán arra vágyott, hogy La Vallée-ban maradhasson, korábbi boldogsága helyszínén, amely mostanra végtelenül drágává vált a számára, hiszen azoknak volt lakhelye, akik mindörökre eltávoztak; ahol észrevétlenül sírhatott, követhette nyomaikat, és minden pillanatban visszaemlékezhetett viselkedésük apró részleteire. De ugyanennyire vágyott elkerülni, hogy kellemetlenséget okozzon nénjének. Habár szeretetből egy pillanatra sem kérdőjelezhette meg St. Auber...