9. fejezet

 Hogy volna dallam, bármily kép,
Ám legyen akármilyen szép,
A lelkemnek olyan drága,
Mint e fuvallatnak árja,
Kis csermelynek csobogása,
Mohos partoknak visszhangja;
 Míg nyugaton leszáll a bíbor nap.
Lágy alkony úszik be, belep szürke árnya?

Mason

Emily hazatérte után nem sokkal leveleket kapott Cheron asszonytól, amelyekben némi közhelyes részvétnyilvánítás és tanács után nagynénje meghívta Toulouse-ba, és hozzátette, mivel néhai fivére rábízta Emily nevelését, úgy érzi, figyelemmel kell kísérnie az előmenetelét. Emily ekkor csupán arra vágyott, hogy La Vallée-ban maradhasson, korábbi boldogsága helyszínén, amely mostanra végtelenül drágává vált a számára, hiszen azoknak volt lakhelye, akik mindörökre eltávoztak; ahol észrevétlenül sírhatott, követhette nyomaikat, és minden pillanatban visszaemlékezhetett viselkedésük apró részleteire. De ugyanennyire vágyott elkerülni, hogy kellemetlenséget okozzon nénjének.

Habár szeretetből egy pillanatra sem kérdőjelezhette meg St. Aubert döntésének helyességét, amellyel Cheron asszonyt nevezte ki gyámjának, azzal is tisztában volt, hogy ez a lépés teljes mértékben nagynénje kényétől tette függővé a jövendő boldogságát. Válaszában engedélyt kért, hadd maradhasson még La Vallé-ban, lehangoltságára hivatkozott, és azt írta, csendre és nyugalomra van szüksége, hogy jobban legyen. Tudta, minderre nem számíthat Cheron asszonynál, mivel nagynénjét természete inkább a szórakozások világába hajszolta, amit nagy vagyona is elősegített. Mikor megírta a válaszlevelet, úgy érezte, valamelyest megkönnyebbült.

Fájdalma első napjaiban meglátogatta Barreaux úr, aki őszintén gyászolta St. Aubert-t.

– Van okom siratni a barátomat – mondta –, soha többé nem találok hozzá hasonlót! Ha valaha találkoztam volna ilyen emberrel, ott, ahol az úgy nevezett nagyvilági élet zajlik, nem vonultam volna vissza.

Barreaux urat apja iránti csodálata különösen kedvessé tette Emily szemében, szíve először érzett megkönnyebbülést, mikor azzal az emberrel beszélgethetett a szüleiről, akit olyan nagyra tartott; aki hálátlan külseje ellenére jó szívvel és kifinomult elmével rendelkezett.

Néhány hét csöndes visszavonultságban telt, és Emily fájdalma kezdett mélabúvá szelídülni. Már kézbe tudta venni azokat a könyveket, amelyeket azelőtt apjával olvasott – képes volt a székében ülni a könyvtárban – nézni a virágokat, amelyeket az ő keze ültetett – megszólaltatni azokat a hangszereket, amelyeken korábban az ő ujjai játszottak, néha még akár apja kedvenc muzsikáját is le bírta játszani.

Mire elméje kiheverte a fájdalom első sokkját, felismerte, hogy így túlságos tétlenségbe süppedhet, és csak az aktivitás adhatja vissza a lelke erejét; nagy igyekezettel azon volt, hogy óráit teljes egészében elfoglaltsággal töltse ki. Most tudta csak igazán értékelni mindazt, amire St. Aubert oktatta – azzal, hogy az értelmét művelte, menedékhelyet biztosított számára a tétlenség elől, mégsem kellett a mulatságokhoz fordulnia; ehelyett gazdag és változatos szórakozásra és tudományra talált, még ha távol is volt a társadalomtól. Képzettségének előnyös hatásai nem merültek ki az önző haszonban, hiszen St. Aubert szívének minden szerethető erényét táplálta, így mostanra jóakaratot árasztott maga körül mindenfelé; apja arra is megtanította, hogy ha nem is képes másokat megszabadítani a szerencsétlenségeiktől, részvéttel és gyöngédséggel képes lehet enyhíteni azokat – ez a jóakarat megtanította, hogy együttérezzen a szenvedőkkel.

Cheron asszony nem válaszolt Emily levelére, aki így reménykedni kezdett, hogy valamivel tovább maradhat visszavonultságában, mostanra annyira visszanyerte a lelkierejét, hogy megkockáztasson  egy látogatást azokra a helyekre, amelyek legerősebben idézték fel a múlt képeit. Ezek között volt a halásztanya is, és hogy még jobban átadja magát mélabús érzéseinek, elvitte a lantját, hogy újra hallhassa azokat a hangokat, amelyekben St. Aubert és az édesanyja annyi örömüket lelték. Egyedül ment, az estnek abban az enyhe órájában, amely oly csillapítóan hat a bánatra és a kedélyekre.

Mikor utoljára itt járt, St. Aubert úr és asszony társaságában volt, néhány nappal azelőtt, hogy utóbbit elragadta a végzetes betegség, most, hogy Emily újra belépett az épület környéki erdőkbe, azok olyan erősen ébresztették fel benne a múlt emlékeit, hogy elhatározásán egy pillanatra úrrá lett a fájdalma ereje, megállt, támaszt keresett egy fában, néhány percig sírt, mielőtt képes volt annyira összeszedni magát, hogy továbbhaladjon. A házhoz vezető kis ösvényt benőtte a fű, és a virágokat, amelyeket St. Aubert olyan bőségesen gyűjtött a patak partján, szinte megfojtották a gazok – a bogáncs, a gyűszűvirág és a csalán. Sokszor megállt, hogy körülnézzen az elhagyatott helyen, mely most olyan csendes és magányos volt, mire végül remegő kézzel ki tudta nyitni a halászkunyhó ajtaját.

– Ó jaj – sóhajtott –, minden úgy van, ahogy utoljára hagytam, ahogyan hagytuk, azokkal, akik már nem térnek vissza.

Odament a patakra nyíló ablakhoz, és miközben kihajolt, szemét a vízfolyásra szegezve, hamarosan úrrá lett rajta a mélabús tűnődés. A lant, amelyet hozott, elfeledve feküdt mellette, a szellő gyászos sóhaja, ahogy a fenyők fölött ringatózott, és lágyabb suttogása odalent a patakra boruló füzek között olyan zene volt, mely jobban egybecsengett az érzéseivel, nem a fájdalmas emlékek húrjait pendítette meg, hanem az együttérzés hangjaként simogatta meg a lelket. Tovább mélázott, közben észre se vette az est homályát, és hogy odafenn a csúcsokon már a nap utolsó sugarai reszketnek, talán még tovább is így maradt volna, ha hirtelen lépésekre nem lesz figyelmes a kunyhón kívülről, és ez eszébe nem idézte volna, milyen védtelen. A következő pillanatban az ajtó kinyílt, és egy idegen lépett be, majd Emilyt észrevéve megállt, és mentegetőzni kezdett, amiért megzavarta. De a hangra Emily félelmét egy erősebb érzés váltotta fel, mivel annak csengése ismerős volt a fülének, és bár a félhomályon keresztül nem tudta kivenni a beszélő arcvonásait, a hasonlóság túl erős volt ahhoz, hogy tévedjen.

A férfi ismét elnézést kért, Emily pedig valamit válaszolt, mire az idegen hevesen előre lépett, és így tört ki:

– Jóságos Isten – lehetséges volna? – Biztosan nem tévedek? St. Aubert kisasszony? Ön az, ugye?

– Valóban én vagyok – válaszolta Emily, akinek első sejtése megerősítést nyert, most már felismerte Valancourt vonásait, melyek ezúttal még jobban felderültek, mint a férfi szokásos lelkesedésétől. A leány elméjét ezer fájdalmas emlék rohamozta meg, és az igyekezet, amivel megpróbált erőt venni magán, csak fokozta a zaklatottságát.

Közben Valancourt, miután aggodalommal érdeklődött az egészsége felől, és reményét fejezte ki, hogy St. Aubert úrnak előnyére vált az utazás, könnyeinek árjából – melyet többé nem tudott visszafojtani – tudta meg a végzetes igazságot. Egy székhez vezette a leányt, és mellé ült, Emily sírt tovább, a férfi pedig fogta a kezét, amit ő észre sem vett, míg az nedves nem lett a St. Aubert miatti gyász és az ővele való együttérzés könnyeitől.

– Érzem – mondta végül Valancourt –, érzem, milyen kevés minden vigasz ezzel kapcsolatban; csupán arra vagyok képes, hogy önnel sírjak; hiszen könnyeinek oka kétségbevonhatatlan. Adná Isten, hogy tévedjek!

Emily még mindig csak könnyekkel tudott felelni, míg végül felkelt, és azt kérte, hagyják el a bús emlékű helyet; ekkor Valancourt, bár látta a gyengeségét, nem volt képes tartóztatni, csupán belekarolt, és kivezette a halászkunyhóból. Csendben keresztülsétáltak az erdőn, a férfi mindenáron tudni akarta, hogy pontosan mi történt St. Aubert-rel, de félt megkérdezni, Emily pedig túlságosan zaklatott volt a beszélgetéshez. Egy idő után azonban annyi erőt gyűjtött, hogy beszélni tudjon az apjáról, és röviden beszámolt a halála körülményeiről; Valancourt arca a mondottak közben erős érzelmekről tanúskodott, és mikor megtudta, hogy St. Aubert útközben halt meg, és Emily idegenek között maradt, megszorította a kezét, és akaratlanul kitört:

– Miért is nem voltam ott! – de a következő pillanatban már összeszedte magát, azonnal visszatért St. Aubert-ra, mígnem észrevette, hogy a leány elméje teljesen kimerült, óvatosan témát váltott, és magáról beszélt tovább. Így Emily megtudta, hogy miután elváltak, a férfi egy darabig a Földközi-tenger partján vándorolt, aztán Languedocon keresztül visszatért Gascogne-ba, ez volt a szülőhazája, és általában itt lakott.

Mikor Valancourt befejezte a kis történetét, hallgatásba burkolózott, amit Emily nem akart megtörni, így egészen addig tartott, míg el nem érték a kastély bejáratát, ahol a férfi megállt, mint aki tudja, ennél tovább nem mehet. Innen – mondta – az a szándéka, hogy másnap visszatér Estuvière-be, és engedélyét kérte, hogy eljöhessen elbúcsúzni; Emily pedig, észrevéve, hogy vétene a hétköznapi udvariasság ellen, ha visszautasításával azt fejezné ki, hogy valami többre vár, végül azt tudta csak mondani, hogy otthon lesz holnap.

Búsan töltötte az estét, mindaz felrémlett a képzeletében, ami azóta történt, hogy először látta Valancourt-t, apja halála pedig olyan élénk színekkel jelent meg számára, mintha előző nap történt volna. Különösen élesen hasított elméjébe, milyen szilárdan és komolyan szólította fel apja, hogy semmisítsen meg bizonyos iratokat, és felébredvén a letargiából, amibe bánata taszította, megrendítette a tudat, hogy nem engedelmeskedett, elhatározta hát, hogy a következő nap nem róhat fel neki további késlekedést.