Valójában furán dacos lény volt, Minden szép és szörnyű csodálója, Sötét- s viharban lelt örömre ott, Hol nagy tenger hullámzásán gyújtja Aranyszikráit távozó tűzraj, Sötétnek jöttét is kedvelte ő. Ha kelt is büszke ajkán egy sóhaj, S borús arcán csordult részvéttel könny,   Csodásabb volt, mint bármilyen közöny. (A dalnok) St. Aubert korán ébredt, az alvás felfrissítette, és már vágyott a továbbindulásra. Meginvitálta az idegent, hogy reggelizzen vele, újra szóba került az út, és Valancourt azt mondta, néhány hónappal ezelőtt egészen Beaujeu-ig elment rajta, ami már közel van Roussillonhoz. Javasolta, hogy St. Aubert arra menjen, és a férfi úgy döntött, elfogadja a tanácsot. ̶             Az ebből a kis faluból induló út és a Beaujeu felé vezető körülbelül másfél liga múlva válik ketté, ha megengedi, elvezetem odáig a kocsisát. Valamerre úgyis mennem kell, és ezt a kis bolyongást kellemesebbé teszi a társasá...

Hogy tudnál ellenállni mindazon Varázsnak, mellyel a természet hív, Zengő erdőkön, szóló sziklákon; Mezők díszétől felderült a szív. Kelő nap dísze, izzó ötvösmív, S az est dalolja égi szózatát, A hegy karja védelmező boltív, Fölötte mennynek árja szab határt; Remélhet üdvöt az, kit elbocsát? A lélek minden fájdalmára ír forrása lenni csak hatalmad bír. (A dalnok) St. Aubert, ahelyett, hogy a Pireneusok lábánál futó közvetlen utat választotta volna Languedoc felé, egy magasban kalandozó másikon indult el, mely tágabb kilátást és változatosabb, regényesebb tájakat tartogatott. Tett egy kis kerülőt, hogy elbúcsúzzon Barreaux úrtól, akit nem messze a várától, az erdőben talált, növénygyűjtés közben; a férfi, mikor meghallotta a látogatás okát, olyan komoly bánatról tett tanúbizonyságot, amelyet St. Aubert el sem tudott volna képzelni róla. Mindketten egyformán sajnálták az elválást. ̶             Ha bármi is kísértésb...