3. fejezet

Hogy tudnál ellenállni mindazon
Varázsnak, mellyel a természet hív,
Zengő erdőkön, szóló sziklákon;
Mezők díszétől felderült a szív.
Kelő nap dísze, izzó ötvösmív,
S az est dalolja égi szózatát,
A hegy karja védelmező boltív,
Fölötte mennynek árja szab határt;
Remélhet üdvöt az, kit elbocsát?
A lélek minden fájdalmára ír
forrása lenni csak hatalmad bír.

(A dalnok)

St. Aubert, ahelyett, hogy a Pireneusok lábánál futó közvetlen utat választotta volna Languedoc felé, egy magasban kalandozó másikon indult el, mely tágabb kilátást és változatosabb, regényesebb tájakat tartogatott. Tett egy kis kerülőt, hogy elbúcsúzzon Barreaux úrtól, akit nem messze a várától, az erdőben talált, növénygyűjtés közben; a férfi, mikor meghallotta a látogatás okát, olyan komoly bánatról tett tanúbizonyságot, amelyet St. Aubert el sem tudott volna képzelni róla. Mindketten egyformán sajnálták az elválást.

̶            Ha bármi is kísértésbe ejthetett volna valaha, hogy feladjam magányos életemet – mondta Barreaux úr, – az az öröm lett volna, hogy elkísérhetem erre a kis utazásra. Nem szoktam udvariaskodni, szóval elhiheti, amikor azt mondom, türelmetlenül várom a hazatértét.

Az utazók folytatták vándorlásukat. Ahogy nekivágtak a hegyeknek, St. Aubert gyakran visszanézett a síkságon álló kastélyra, gyöngéd emlékképek töltötték meg az elméjét, melankolikus hangulata azt súgta neki, többé nem fog hazatérni, és habár igyekezett elfojtani ezt az érzést, továbbra is hátratekingetett, míg végül otthona a távolság ködébe veszett; úgy tűnt, St. Aubert

„Minden lépésénél láncát húzza.”

Emilyvel mindketten néma töprengésbe veszve folytatták útjukat néhány ligán keresztül, ebből a melankolikus kábulatból a leány tért először magához, ifjúi képzelőerejét felgyújtotta a körülötte elterülő fenséges táj, apránként magával ragadta a csodás látvány. Az út most kis szurdokokba szállt alá, melyeket sziklamonstrumok vettek körül, szürkék és kihaltak, kivéve mikor csúcsukon egy-egy cserje bújt elő, vagy oldalukat a résekből kinövő hiányos növényzet pettyezte, mely magához vonzotta a hegyi kecskéket. Most az út kiálló szirtek felé vezetett, ahonnan a táj minden csodáját be lehetett látni.

Emily nem tudta visszafojtani az elragadtatását, mikor végigtekintett a hegyeken húzódó fenyőerdőkön, a végtelen síkságokon (melyeket erdők, városok, pirosló szőlőültetvények, mandula-, pálma- és olívaligetek tarkítottak), míg végül mindezek a távolban egyetlen harmonikus színárnyalatba olvadtak össze, ahol ég és föld egyesülni látszott. Az egész csodás tájat keresztülszelte a méltóságos Garonne folyó, a Pireneusokban eredő forrásától alászállva, kalandozó kék hullámaival a Vizcayai-öböl felé tartott.

A ritkán járt út rossz állapota miatt az utazóknak időről időre le kellett szállniuk kis fogatukról, de a lenyűgöző táj bőségesen kárpótolta őket ezért a kényelmetlenségért, és miközben a kocsis lassan keresztülvezette állatait a göröngyös földön, nekik maradt egy kis szabadidejük, hogy körbejárják a magányos helyet, átengedjék magukat magasztos gondolataiknak, melyek egészen édessé váltak, ahogyan felemelték szívüket, és megtöltötték Isten jelenlétének bizonyosságával. Még St. Aubert természetszeretetét is átjárta ez a melankolikus tűnődés, amely minden tárgyát finomabb színben tünteti fel, és szent bűbájba vonja a világot.

Hogy ne legyenek folyton kiszolgáltatva, találnak-e tisztességes fogadót, vittek magukkal az útra egy csomag elemózsiát, így bármilyen kellemes helyen, a szabadban is lehetőségük nyílt falatozni, éjszakára pedig kerestek egy kényelmes házikót. Szellemi táplálékként Barreaux úrnak egy botanikai írását, valamint több latin és olasz költő művét vitték, Emily ceruzája pedig meg tudott örökíteni néhányat azokból a különleges formákból, melyekbe szinte minden lépésük során belebotlottak.

Az út magánya, melyet csak néha tört meg egy öszvérháton utazó paraszt vagy sziklák közt játszó hegyi gyermek látványa, még fokozta a táj hatását. St. Aubert-t olyan erővel érintette meg, hogy elhatározta, ha tudomást szerez megfelelő útról, jobban behatolnak a hegyek közé, még inkább dél felé tartva, hogy Roussillon felé vegyék az irányt, alászálljanak a Földközi-tenger partjára, és onnan közelítsék meg Languedocot.

Nem sokkal dél után érték el azt a pálmáktól zöldellő hegyormot, mely ékkőként tündökölt a félelmetes sziklafalak felett, ahonnan Gascogne nagy részét és Languedoc egy területét is be lehetett látni. Itt találtak árnyékot és egy forrás friss vizét, mely keresztülcsordogált a fák alatt, a gyepen, majd szikláról sziklára szökellt alá, mígnem jókedvű csörgése elveszett a mélységben, bár habjainak fehérsége a sötét fenyők között még messziről is látszott.

Ez a hely remekül illett a pihenéshez, az utazók leszálltak, hogy ebédeljenek, míg az öszvérek háborítatlanul kószálhattak az ízletes növények között, melyekből jócskán akadt a hegytetőn.

Eltartott egy ideig, míg St. Aubert és Emily kigyönyörködték magukat a környező tájban, és nekiláttak az ételnek. A pálmafák árnyékába ültek, a férfi megmutatta a leánynak a folyók útját, a nagyvárosokat, a tartományok határait, melyet inkább ismeretei, semmint a pontos látvány alapján volt képes leírni. Miután egy ideig magyarázott, váratlanul elhallgatott, gondolataiba merült, és könnyek szöktek a szemébe, Emily ezt észrevette, és hasonló érzései megmagyarázták az okát. Az előttük fekvő vidék, még ha sokkal nagyobb léptékű volt is, hasonlított arra, amely St. Aubert asszony kedvence volt, a halásztanya közelében. Ezt mindketten észrevették, és eszükbe jutott, az asszony mennyire szerette volna ezt a helyet is, habár tudták, szeme soha többé nem nyílhat erre a világra. St. Aubert arra az alkalomra gondolt, amikor utoljára jártak ott együtt, és gyászos előérzetére, mely, íme, ilyen hamar megvalósult! A felismerés letaglózta, hirtelen felpattant, és elsietett távolabbra, ahol senki nem volt tanúja fájdalmának.

Mikor visszatért, arcán újra a szokott nyugalom látszott, megfogta Emily kezét, egy szó nélkül, gyöngéden megszorította, majd hamarosan hívta a kocsist, aki egy kicsit távolabb ült; és rákérdezett a Roussillon felé vezető útra. Michael azt mondta, több is van, de nem tudja, mekkora kerülőt tesznek, vagy egyáltalán járhatók-e, és mivel St. Aubert nem akart napnyugta után utazni, megtudakolta, melyik falut érhetnék el ennyi idő alatt. A kocsis úgy számolt, hogy Mateau-ig könnyen eljuthatnak, ami a jelenlegi útjukba esett, de ha inkább egy dél felé vezetőt keresnek, Roussillon irányába, ott is van néhány ház, amit még elérhetnek, mielőtt leszáll az est.

St. Aubert némi habozás után az utóbbit választotta, és Michael, miután befejezte az étkezést, és felszerszámozta a jószágokat, újra nekiindult, de hamarosan megállt; St. Aubert látta, amint egy útszéli sziklán álló kegyhelynél keresztet vetett. A rövid tiszteletadás után a férfi meglendítette ostorát, és a göröngyös út és a szegény állatok fájdalma ellenére (bár később megbánta tettét), vágtára ösztönözte az öszvéreket, egy olyan sziklaperemen, ahonnan elszédült az ember, ha a mélybe nézett. Emily az ájulás határán volt a rettegéstől, St. Aubert pedig, aki tudta, hirtelen megállítani a kocsit még nagyobb veszélyt jelentene, erőt vett magán, és csendben maradt; sorsát átengedte az öszvérek erejének és megbízhatóságának, akikről úgy tűnt, ez utóbbi erényt jobban birtokolják, mint gazdájuk, mivel biztonságosan eljuttatták az utazókat a völgybe, és egy kis patak partján álltak meg.

A tág kilátás után most egy szűk völgybe értek, ahol

Varázs tart egyben sziklát másikán,
Hol villámtól sötét, borostyán zöldell ott.

A hely kihaltságát időnként megtörték a vörösfenyő és a cédrus feléjük nyújtózó ágai, melyek árnyékot vetettek a szirtekre, vagy keresztülnyújtóztak a kis csermely felett. Más élőlény nem mutatkozott, csak egy zerge mászott fenn a hegyen, és néha olyan veszélyes pontokon állt meg, hogy az embernek már a látványtól elakadt a lélegzete. Ha Salvator Rosa élt volna már ekkor, bizonyára a vásznára álmodja a helyet. St. Aubert-re is nagy hatást gyakorolt a vidék regényes varázsa, szinte arra számított, hogy valamely kinyúló szikla mögül banditák ugranak elő, így kezét a fegyverein tartotta, amelyeket utazáskor mindig magánál tartott.

Ahogy haladtak, a völgy tágasabbá vált, vad vonásai meglágyultak, és estefelé az utazók messzire nyúló hangás hegyek közé értek, a levegőben egy magányos birkakolomp hangja csengett, majd a pásztor hívta vándorló nyáját az éjszakai karámba. Kunyhója, az egyetlen emberi lak a közelben, félig egy paratölgy és egy magyalbokor árnyékában állt, utóbbi növényről St. Aubert megállapította, hogy magasabbra húzódik a hegyekben, mint a fák, eltekintve a fenyőtől. A völgy mélyén gazdag növényzet burjánzott, és a hegyek szűk szurdokaiban, tölgy és gesztenye árnyékában, legelésztek a jószágok. Sokszor lehetett őket látni a patak mellett pihenve, vagy a hűvös vízben fürdőzve és a hullámokat kortyolva.

A nap lassan alászállt a völgyben, utolsó sugarai csillantak a habokon, és kiemelték a hegyet borító hanga és a bükköny lila és sárga színeit. St. Aubert afelől érdeklődött Michaelnál, milyen közel van a falucska, amit említett, de a férfi nem tudta biztosan megmondani, és Emily elkezdett félni, hogy talán rossz úton haladnak. Errefelé nem akadt ember, hogy segítsen vagy iránymutatást adjon, már rég elhagyták a pásztort és kunyhóját, és az alkony olyan sötétbe vonta a vidéket, hogy azt se lehetett kivenni, merre tart a völgy, nemhogy látszik-e benne kunyhó vagy ház. A horizonton egy fénycsík még jelezte a nyugati irányt, ez egy kicsit segítette az utazókat. Michael énekléssel igyekezett megtartani a bátorságát, dala azonban nem amolyan édesen mélabús fajta volt, inkább valamiféle kántálás, a leglehangolóbb nóta, amivel hallgatósága valaha is találkozott, St. Aubert végül rájött, hogy a férfi a védőszentjének esti himnuszát énekli.

Továbbhaladtak, abba a melankolikus töprengésbe merülve, amelyet az alkony és a magány vált ki az elmében. Michael befejezte a dalt, már csak az esti szellő álmos suttogása hallatszott a fák között; ahogy befújt a fogatba, hűvösen megcirógatta az utazókat. Tűnődésükből fegyverek hangja riasztotta fel őket. St. Aubert megállította a kocsit, és fülelni kezdtek. A hang nem ismétlődött meg, de valamilyen zörgés hallatszott az aljnövényzetben. St. Aubert előrántotta a pisztolyát, és utasította Michaelt, hogy olyan gyorsan menjenek, amennyire csak lehetséges, de az éppenhogy engedelmeskedni tudott, mikor a völgyet kürtszó zengette meg. St. Aubert újból kitekintett az ablakon, mikor a bokrok közül egy fiatal férfi tört ki, nyomában néhány kutyával. Az idegen vadászruhát viselt, fegyvere a vállán átvetve, övéből vadászkürt függött, kezében egy lándzsát tartott, ami kiemelte férfias termetét, és amellyel könnyedén tudott közlekedni.

Pillanatnyi habozás után St. Aubert megállította a fogatot, és megvárta, hogy az idegen közelebb jöjjön, abban a reményben, hogy tőle megérdeklődhetik, merre van a falucska, amit keresnek. A férfi arról informálta, hogy nagyjából fél ligára, és hogy ő is arra tart, szívesen megmutatja hát az utat. St. Aubert megköszönte az ajánlatot, örömét lelte az ismeretlen lovagias viselkedésében és nyílt tekintetében, így felajánlott neki egy helyet a fogatban, amit az köszönettel visszautasított, azt mondta, inkább lépést tart az öszvérekkel.

̶        De attól tartok, igen szegényes szállást fognak kapni – mondta.  – A hegyek lakói egyszerű emberek, nem csupán az élet luxuscikkeit nélkülözik, de gyakran mindazt, amit máshol alapszükségletnek tartanak.

̶            Úgy látom, ön nem közülük való, uram – jegyezte meg St. Aubert.

̶            Nem, uram, csupán errefelé vándoroltam.

A fogat folytatta útját, és a növekvő sötétség miatt az utazók igazán hálásak voltak, amiért vezetőt találtak, a hegyek között nyíló sok hasonló kis völgy könnyen megzavarhatta volna őket. Emily felnézett egybe, és látott valamit nagy távolságban, mintha egy fényes felhő szállna az égben.

̶            Mi az a fény ott, uram?

St. Aubert észrevette, hogy egy havas hegycsúcs látszik, amely annyival magasabb volt, mint a többi, hogy még mindig visszaverte a nap sugarait, míg máshol mindenütt sötétség honolt.

Végül csak felcsillantak a sötétben a falucska első fényei, és hamarosan néhány kunyhó tűnt fel a völgyben, vagyis először inkább a mellettük csordogáló patak tükrében váltak láthatóvá, ahol még mindig tündököltek az este fényei.

Az idegen közelebb lépett, St. Aubert pedig további kérdéseire nem csupán azt tudta meg, hogy a helyiségben nincs fogadó, hanem hogy szállásadásra alkalmas ház is alig. Kísérőjük ugyanakkor felajánlotta, hogy odamegy, és érdeklődik a kunyhóknál, hol tudnák befogadni őket éjszakára, ezt a nagylelkű felvetést St. Aubert ismét hálásan megköszönte, de azt mondta, mivel a falu úgyis közel van, leszáll, és vele megy. A fogat Emilyvel lassan követte őket.

Útközben St. Aubert arról érdeklődött, társa sikerrel járt-e a vadászat során.

̶            Nem különösebben, uram – válaszolta az, - de nem is nagyon igyekeztem, szeretem a vidéket, és úgy terveztem, néhány hetet bolyongok errefelé, a kutyáimat inkább társaságként, semmint a vadak ellen hoztam magammal, ez a ruha is inkább a látszat miatt kell, mivel tiszteletet vált ki az emberekből, amit talán nem adnának meg egy magányos idegennek, akinek semmi oka nincs feléjük járni.

̶            Csodálom az ízlését, uram. Ha fiatalabb lennék, én is nagyon szívesen eltöltenék néhány hetet errefelé. Magam is úton vagyok, de se a terveim, se a lehetőségeim nem egyeznek meg az önéivel. Inkább az egészséget keresem, semmint a szórakozást – St. Aubert felsóhajtott, és megállt, aztán úgy tűnt, összeszedte magát, mert így folytatta: - Ha tudomást szereznék egy tűrhető útról, amely mellett tisztességes szállást lehet szerezni, Roussillon felé mennék, Languedoc partvidékén. Úgy látom, ön, uram, ismerős a vidéken, talán képes lenne információt nyújtani ezen a téren?

Az idegen azt mondta, amit csak tud, szívesen megosztja vele, és egy inkább kelet felé tartó utat említett, amely egy városon halad keresztül, onnan már könnyű lenne eljutni Roussillonba.

Közben elérték a falucskát, és nekiálltak szállásra alkalmas kunyhót keresni. Sokról már elsőre látták, hogy a tudatlanság, a szegénység és a harsány kedv egyaránt uralkodik benne, a lakók kíváncsian, de félénken néztek St. Aubert-re. Ágyszerűséget sehol nem lehetett találni, és már abba is hagyták az érdeklődést, mire Emily csatlakozott hozzájuk, a lány észrevette a fáradtságot apja arcán, és azon kezdett sopánkodni, miért is választottak ennyire félreeső utat, ahol nem található meg a beteg ember számára szükséges kényelem. Más kunyhók valamivel kevésbé elvadultnak tűntek, mint az eddigiek, két szobából álltak, már ha ezeket egyáltalán annak lehetett nevezni, az egyikben laktak az öszvérek és a disznók, a másikban a család, ami általában hat-nyolc gyerekből és a szüleikből állt; az emberek a puszta földre terített bőrökön és bükkfaleveleken aludtak. Itt tüzet is gyújtottak, a füst a tető résein át távozott, és jól ki lehetett venni az alkohol szagát is (mivel a Pireneusokat kísértő csempészek megismertették ezeket az egyszerű embereket a szeszekkel).

Emily elfordult ettől a nyomasztó látványtól, és gyengéd aggodalommal nézett apjára, amit a fiatal idegen észrevett, félrehívta St. Aubert-t, és felajánlotta saját fekhelyét.

̶            Egészen tisztességes azokhoz képest, amiket most láttunk, de más körülmények között szégyellném felvetni a lehetőséget.

St. Aubert elmondta, mennyire lekötelezve érzi magát az ajánlattól, de nem akarta elfogadni, amíg a fiatal idegen azt nem mondta, nem engedi, hogy visszautasítsa.

̶            Ne okozzon fájdalmat, uram, azzal a tudattal, hogy egy beteg ember, mint ön, kemény földön fekszik, míg én ágyban alhatok! Emellett a visszautasítása megsérti a büszkeségemet is, azt kell hinnem, hogy méltatlannak találja az ajánlatomat. Hadd mutassam az utat! A háziasszonyom bizonyára az ifjú hölgyet is kész fogadni.

St. Aubert végül beleegyezett, hogy ha ez így lehetséges, elfogadja a kedvességet, habár meglepte, hogy az idegen annyira híján lehet a lovagiasságnak, hogy inkább nyújt pihenési lehetőséget egy beteg férfinak, mint egy bájos fiatal hölgynek, mivel az ismeretlen egyszer sem ajánlotta fel a szobát Emilynek. De a leány nem is gondolt magára, és a felragyogó mosoly, amivel az ismeretlen férfit jutalmazta, megmutatta, mennyire lekötelezve érzi magát, hogy az az apját, és nem őt választotta.

Mikor megérkeztek, az idegen, akinek a neve Valancourt volt, először a háziasszonyával beszélt, majd egy sokkal jobb házba vezették be St. Aubert-t, mint amilyeneket eddig láttak. A jóságos asszony nagyon igyekezett, hogy el tudja szállásolni az idegeneket, akik hamarosan arra kényszerültek, hogy elfogadják a kunyhó mindössze kettő ágyát. Tojás és tej volt minden élelem, amit itt megengedhettek maguknak, de útravaló tekintetében St. Aubert felkészült volt, így arra kérte Valancourt-t, ossza meg vele a valamivel kevésbé szerény vacsoráját – az pedig boldogan elfogadta a meghívást, és a következő órát szellemdús társalgással töltötték. St. Aubert sok örömét lelte a férfias őszinteségben, egyszerűségben és a természet rendkívülisége iránti fogékonyságban, amelyet új ismerősében felfedezett, valóban, gyakran lehetett hallani a szájából, hogy egy bizonyos lelki egyszerűség nélkül ez az érdeklődés nem képes kivirágozni.

A társalgást odakintről erős lárma zavarta meg, melyből kihallatszott a kocsis hangja. Valancourt fölpattant a helyéről, kiment megtudakolni, hogy mi történt, de a vita olyan sokáig tartott, hogy végül St. Aubert maga is utánament, és azt találta, hogy Michael a szállásadónővel veszekszik, mivel az asszony nem engedte be az öszvéreit abba a szobába, ahol ő és három fia készült eltölteni az éjszakát. A hely igen szegényes volt, de a lakóknak nem jutott más alvóhely, az asszony pedig ezen a vad környéken szokásosnál kissé igényesebb módon visszautasította, hogy állatokkal ossza meg a maga és gyermekei hálószobáját. A kocsis számára ez kényes pont volt, a becsülete forgott kockán, ha az öszvéreivel rosszul bántak, talán még egy pofont is könnyebben elfogadott volna. Azt állította, állatai olyan derék, rendes jószágok, mint bármely másik ebben a tartományban, ezért akárhol is járnak, jó bánásmód illeti meg őket.

̶            Olyan szelídek, mint a bárányok! – mondta Michael, - hacsak az emberek nem bántják őket. Egész életemben csak egy-kétszer láttam őket rendetlenül viselkedni, és akkor is jó okuk volt rá. Egyszer valóban lábon rúgtak egy fiút, aki az istállóban aludt, de mondtam nekik, hogy ez aztán nincs rendjén, és Szent Antalra mondom, megértették! – mert soha többé nem csináltak hasonlót.

Végül azzal zárta terjedelmes szónoklatát, hogy az állatok mindenben osztoznak vele, bárhová is menjen.

A vitát végül Valancourt oldotta meg, aki félrehívta a háziasszonyt, és azt kérte, engedje át a szóban forgó szobát a kocsisnak és az öszvéreknek, míg fiai elfoglalhatják az ő számára leterített bőröket, mivel neki elég, ha beburkolózik a köpenyébe, és az ajtó melletti padon alszik. De ez ellen az asszony kötelességének érezte tiltakozni, úgy érezte, semmiképp nem engedhet a kocsisnak. Valancourt azonban hajthatatlan maradt, így végül sikerült helyretenni az egész bonyolult ügyet.

Későre járt, mire St. Aubert és Emily visszavonulhattak a szobáikba, Valancourt pedig az őrhelyére, ami ebben a kellemes évszakban amúgy is jobban vonzotta, mint a zárt szoba és a bőrökből rakott fekvőhely. St. Aubert némileg meglepődött, mikor a szobájában Homérosz, Horatius és Petrarca műveit találta, de Valancour beleírt neve elárulta, kihez is tartoznak.