4. fejezet

 Valójában furán dacos lény volt,
Minden szép és szörnyű csodálója,
Sötét- s viharban lelt örömre ott,
Hol nagy tenger hullámzásán gyújtja
Aranyszikráit távozó tűzraj,
Sötétnek jöttét is kedvelte ő.
Ha kelt is büszke ajkán egy sóhaj,
S borús arcán csordult részvéttel könny,
 Csodásabb volt, mint bármilyen közöny.

(A dalnok)

St. Aubert korán ébredt, az alvás felfrissítette, és már vágyott a továbbindulásra. Meginvitálta az idegent, hogy reggelizzen vele, újra szóba került az út, és Valancourt azt mondta, néhány hónappal ezelőtt egészen Beaujeu-ig elment rajta, ami már közel van Roussillonhoz. Javasolta, hogy St. Aubert arra menjen, és a férfi úgy döntött, elfogadja a tanácsot.

̶            Az ebből a kis faluból induló út és a Beaujeu felé vezető körülbelül másfél liga múlva válik ketté, ha megengedi, elvezetem odáig a kocsisát. Valamerre úgyis mennem kell, és ezt a kis bolyongást kellemesebbé teszi a társasága, mint bárki másé.

St. Aubert hálásan elfogadta az ajánlatot, és együtt indultak el – a fiatal idegen gyalogosan, mivel ezúttal sem volt hajlandó helyet foglalni a kocsiban.

Az út a hegyek lábánál kanyargott, egy völgyben, növényektől zöldellő, pásztori tájon, törpetölgy, bükk és juharfák csoportjai váltakoztak, melyek árnyékában marhacsorda pihent. A madárberkenye és a nyírfa is gyakran borította lombozatát a meredélyre, olyan magasból, ahol a vékony talaj alig tartotta meg a gyökereiket, és ahol a könnyed ágak a hegyek legkisebb szellőjére is ringatózni kezdtek.

Az utazók ebben a korai órában (a nap sugarai még el sem érték a völgy mélyét) gyakran találkoztak pásztorokkal, akik a karámból hajtották hatalmas nyájukat a hegyi legelőkre. St. Aubert nemcsak azért indult el ilyen hamar, hogy a napfelkeltét élvezhesse, hanem hogy beszívhassa a reggel tiszta illatát, amely minden másnál frissítőbben hat a beteg szervezetre. Ezen a tájon különösen így volt, vadvirágok és aromás növények tömege lehelte illatát a légbe.

A hajnal, mely különleges szürke színezetével elmosta a tárgyak körvonalait, mostanra felszállt, és Emily figyelte, hogyan bontakozik ki a nappal: először a legmagasabb sziklacsúcsokon imbolygott, aztán magasztos fénybe öltöztette őket, miközben a hegyek oldala és lejjebb a völgyek még harmatos ködbe burkolóztak. Eközben a keleti felhők szomorkás szürkéje pirulni kezdett, majd egészen vörössé váltak, aztán ezernyi színben ragyogtak föl, mígnem arany fény árasztotta el a levegőt, és a hegyek alsóbb régióit is, a sugarak alácsorogtak a völgyekbe, és megcsillantak a patakokon. Úgy tűnt, mintha az egész természet halálból kelne életre. St. Aubert kedve felderült. Szíve túlcsordult az örömtől, könnyekre fakadt, gondolatai a Nagy Alkotó felé irányultak.

Emily legszívesebben végigsétált volna a harmatos, üdezöld gyepen, hogy megízlelje azt a végtelen szabadságot, amit a zerge is élvezni látszott, sziklacsúcsról sziklacsúcsra szökellve, Valancourt pedig többször megállt, hogy beszélgessen útitársaival, nekik is meg akarta mutatni mindazokat a különleges látnivalókat, amelyek elnyerték a csodálatát.

St. Aubert megkedvelte a fiatalembert. „Íme a fiatalság mesterkéletlensége és szenvedélye! – mondta magában. – Ez az ifjú sosem járt Párizsban!”

A férfi sajnálta, mikor végül elérték azt a pontot, ahol az utak szétváltak, sokkal fájóbban vett búcsút új ismerősétől, mint az ilyen rövid idő után történni szokott.

Valancourt sokáig beszélgetett velük a kocsi mellett, többször úgy tűnt, mintha menni akarna, aztán mégsem, kétségbeesetten kereste a témákat, hogy legyen oka velük maradni. Végtére is útnak indult.

St. Aubert észrevette, hogy a távozó férfi milyen komoly és tűnődő tekintettel néz Emilyre, aki félénk kedvességgel biccentett felé, miközben a kocsi továbbindult. Nem sokkal később St. Aubert valamiért kinézett az ablakon, és meglátta, hogy Valancourt még mindig az út szélén áll, keresztbefont karral a lándzsájára támaszkodik, és szemével követi a fogat útját. Intett a férfinak, és Valancourt – mint aki álomból ébredt – viszonozta az üdvözlést, majd elindult.

A vidék kezdett megváltozni, és az utazók hamarosan olyan hegyek között találták magukat, melyeket egészen a csúcsukig komor fenyőerdők borítottak, kivéve, ahol gránitsziklák emelkedtek ki a völgyből, havas csúcsuk pedig a felhőkbe veszett. A kis patak, amely még itt is kísérte őket, folyóvá szélesedett, mély víztömege csöndesen áramlott, tükörként verve vissza a fölötte függő sötét formákat.

Néha egy hegyorom emelte büszke fejét az erdők és a hegyek alját övező pára fölé, vagy egy márványoszlop nőtt ki a víz szélén, amely fölé a vörösfenyő nyújtotta ki hatalmas karját, emitt villám sújtása látszott rajta, máshol gazdag lombkoronáját terítette széjjel.

Ismét egy rossz állapotú, elhagyatott úton haladtak, időnként láttak egy-egy magányos pásztort, amint kutyájával vándorolt a völgyben; csak a víz csobogása hallatszott, melyet a fák eltakartak a szem elől, és a szelek morajlása, ahogy végigsöpörtek a fenyőkön, vagy a sas és a keselyű kiáltása, mikor a kimagasló szirtek fölött köröztek.

A fogatnak sokszor kellett lassítania az egyenetlen talaj miatt, ilyenkor St. Aubert leszállt, és azzal mulattatta magát, hogy az út mellett növő ritka növényeket tanulmányozta, ezen a területen különösen sok volt belőlük; közben Emily lelkesülten sétált arrébb az árnyak alatt, csöndben hallgatta az áthatolhatatlan erdő suttogását.

Sok ligán keresztül nem akadt egyetlen falu vagy tanya sem, legfeljebb a kecskepásztor vagy a vadász kunyhója bújt meg a sziklaszirtek között, más emberi lakóhely nem mutatkozott.

Az utazók ismét a szabadban ebédeltek, a völgy egy kellemes pontján, a cédrus széles árnyékában, aztán továbbindultak Beaujeu felé.

Az út most ereszkedni kezdett, a fenyves elmaradt mellőle, ehelyett nagy sziklák között kanyargott. Az esti szürkület ismét kezdte beborítani a tájat, az utazók pedig nem tudták, milyen messze lehetnek Beaujeu-től.

St. Aubert azonban úgy ítélte meg, hogy a távolság nem lehet túl nagy, és azzal vigasztalta magát, hogy miután elérték a várost, ahol éjszakázni szándékoztak, már sokkal gyakrabban járt úton utazhatnak.

Vegyes erdők, sziklák, hangás hegyek sötétlettek a félhomályon keresztül, de hamarosan ezek az elmosódó képek is belevesztek az éjszakába.

Michael óvatosan haladt tovább, mivel már alig tudta kivenni az utat, de úgy tűnt, az öszvérek tudománya nagyobb, ők biztos léptekkel haladtak.

Ahogy megkerültek egy hegyet, a távolban fényt vettek észre, elég nagy területen megvilágította a sziklákat és a horizontot. Egyértelmű volt, hogy egy nagy tűz ég, de nem lehetett megtudni, hogy tűzvész vagy más okozza-e. St. Aubert azt gondolta, talán a Pireneusokat megszálló banditák egy csoportja gyújtotta, így feszülten figyelt, hogy az út megközelíti-e a tüzet. Volt nála fegyver, ami vészhelyzet esetén jelenthetett némi védelmet, bár egy rablóbandával szemben nyilván egyenlőtlen lenne a küzdelem; főleg olyan mindenre elszántak esetében, amilyenek gyakran kísértették ezt a vad vidéket. A férfi magában számos lehetőséget végiggondolt, mikor egyszer csak az útról a hátuk mögül kiáltást hallott, valaki a kocsist szólongatta, hogy álljon meg. St. Aubert viszont arra utasította, hogy hajtson tovább, amilyen gyorsan csak tud, de vagy Michael makacsolta meg magát, vagy az állatai, mert továbbra is ráérősen poroszkáltak. Patadobogás hallatszott, valaki a kocsi után lovagolt, továbbra is azt kiabálva, hogy álljanak meg, és St. Aubert, akinek többé nem volt kétsége az idegen szándékait illetően, azon mesterkedett, hogy előkészítse a pisztolyát, és megvédje magukat, mikor egy kéz jelent meg a fogat ajtaján. A férfi már mellettük ügetett, a fegyver dörrenését jajdulás fogadta, és el lehet képzelni, mint szörnyedt el St. Aubert, mikor a következő pillanatban felismerni vélte Valancourt elhaló hangját. Most ő állította meg a kocsist, nevén szólította a férfit, és a választ hallva nem maradt több kétsége. Azonnal leszállt, és a sebesült segítségére sietett, még a lován ülve találta, de erősen vérzett, és úgy tűnt, nagy fájdalmai vannak; habár igyekezett enyhíteni St. Aubert rémületét, és biztosította, nem sérült meg súlyosan, csupán a karján. St. Aubert és a kocsis segítettek neki leszállni, leültették az út szélére, ahol előbbi megpróbálta bekötözni a karját, de olyan erősen remegett a keze, hogy nem sikerült neki, Michael pedig épp azon volt, hogy megfogja a lovat, amely, megszabadulva lovasától, elvágtázott, így a férfi végül Emilyt hívta segítségül. Mivel nem kapott választ, a kocsihoz ment, és a leányt az ülésbe süllyedve találta, ájult bénaságban. Az ettől támadt rémülete, és a félelem, hogy vérezni hagyja Valancourt-t, egészen kétségbe ejtette, végül a lányát megpróbálta magához téríteni, Michaelnek pedig odakiáltott, hogy hozzon vizet a patakból, amely az út mellett csordogált, de a kocsis már jóval messzebb volt, mintsem hogy hallotta volna a kiáltást. Valancourt azonban meghallotta, valamint Emily nevét is többször, azonnal megértette a nyugtalanság okát, és saját állapotáról szinte megfeledkezve a leány segítségére sietett. Mire a fogathoz ért, Emily már magához tért, és mikor a férfi rájött, hogy a lány rosszullétét a miatta érzett aggodalom okozta, hangja remegett, bár nem a félelemtől, miközben arról biztosította, nem szenvedett maradandó sérülést. Amíg erről beszélt, St. Aubert odafordult, és látta, hogy Valancourt még mindig vérzik, ismét megváltozott aggodalma tárgya, és sietve kötést készített a zsebkendőiből. Ez elállította a vérzést, de St. Aubert még mindig félt a sérülés következményeitől, többször rákérdezett, milyen messze van Beaujeu, mire kiderült, hogy még két liga távolságra, aggodalma ekkor fellángolt, mert nem tudta, Valancourt a jelenlegi állapotában hogyan bírja majd ki a fogat rázkódását, hiszen a férfi már így is ájulásközeli állapotban volt a vérveszteség miatt. Mikor erről szólt, Valancourt arra kérte, ne aggodalmaskodjon ennyire miatta, biztos benne, hogy képes összeszedni magát, apróságként emlegette a balesetet. Mostanra visszatért a kocsis Valancourt lovával, besegítette a férfit a fogatba, és mivel eddigre Emily is jobban lett, lassan megindultak Beaujeu felé.

Mikor St. Aubert magához tért a rémülettől, amit ez a baleset keltett benne, csodálkozását fejezte ki, hogy Valancourt-ba futottak, aki így magyarázta váratlan felbukkanását:

̶            Ön, uram, felújította a társaság iránti vágyamat, mikor elhagyták a falut, az magányosnak tetszett. Mivel úgyis csak szórakozásból utazgattam, elhatároztam, hogy megváltoztatom a célomat, és ezen az úton indultam el, tudtam, hogy sokkal regényesebb tájakra vezet, mint az, amit elhagytam. Továbbá – egy pillanatig habozott – bevallom – miért ne tenném? –, abban is reménykedtem, hogy utolérhetem.

̶            Én pedig igazán illetlenül fogadtam cserébe – sajnálkozott újfent St. Aubert a meggondolatlansága miatt, ami a történtekhez vezetett, és beszámolt róla, hogy mi okozta a rémületét. De Valancourt csak azzal törődött, hogy kitöröljön útitársai fejéből minden vele kapcsolatos kellemetlen gondolatot, ebből kifolyólag igyekezett legyűrni a fájdalmát, és kedélyesen társalogni. Emily csöndben hallgatta, kivéve, mikor Valancourt kifejezetten őt szólította meg, olyankor remegő hangja igen árulkodó volt.

Most már annyira megközelítették a tüzet, amely az éjszaka sötétjében régóta lobogott a távolban, hogy egészen az utukban égett, és a lángok körül alakokat is ki tudtak venni. Ahogyan egyre jobban közeledtek, egy amolyan cigánycsoportot fedeztek fel a völgyben, amilyenek ebben az időszakban gyakran bolyongtak a Pireneusokban, és jórészt abból éltek, hogy kifosztották az utazókat. Emily rémülten nézte az arcokat, amelyeket a tűz fénye egészen vaddá tett, a lángok valamiféle regényes hangulatot adtak a jelenetnek, ahogyan vörös izzás vetült a sziklákra és a fák lombozatára, más területeket homályban és olyan áthatolhatatlan sötétben hagyva, hogy az ember félt belepillantani.

Az emberek a vacsorájukat készítették, egy nagy tál állt a tűznél, amely körül többen sürögtek. A lángfényben egy rozoga sátor is látszott, ami körül gyerekek és kutyák játszottak, a jelenet egészen bizarr volt. Az utazók számára egyértelmű volt a veszély. Valancourt csendben maradt, de kezét St. Aubert egyik pisztolyát tartotta, amaz elővett egy másikat, és arra utasította Michaelt, hogy minél gyorsabban hajtson. Sikerült keresztülhaladniuk a területen anélkül, hogy megtámadták volna őket, talán a csavargók nem készültek az alkalomra, vagy annyira lefoglalta őket a vacsorájuk, hogy azon kívül semmi mással nem törődtek.

Megtettek még másfél ligát a sötétben, és elérték Beaujeu-t; felkeresték a város egyetlen fogadóját, amely, még ha felül is múlta mindazokat a helyeket, amelyeket a hegyekben láttak, azért elég szegényes volt.

Azonnal üzentek a helyi orvosnak, már ha egyáltalán annak lehetett nevezni, mivel lovakkal éppúgy foglalkozott, mint emberekkel, és éppoly ügyesen borotvált arcokat, mint rakott helyre csontokat. Miután megvizsgálta Valancourt karját, megállapította, hogy a golyó keresztülhatolt a húson, csontot nem ért; bekötözte a sebet, és szigorúan utasította a férfit, hogy maradjon nyugalomban, ami a betegnek nem nagyon volt kedvére. Mostanra megkönnyebbülés váltotta fel a fájdalmakat – a könnyűség ilyenkor pozitív lehet, a megpróbáltatásokkal szembeállítva –, kedélye is felélénkült, beszélgetni akart St. Aubert-rel és Emilyvel, a leány, túlesve a sok aggodalmon, szokatlanul felvidult. Bármilyen késő is volt, St. Aubert-nek ki kellett mennie a fogadóssal, hogy húst vegyenek a vacsorához, és bár Emily, amennyit csak tudott, távol volt a köztes időben arra hivatkozva, hogy ellenőriznie kell a szállásukat – amit a vártnál jobbnak talált –, végül vissza kellett térnie, és kettesben beszélgetnie Valancourt-ral. Szóba kerültek a látott szépségek, a vidék természetrajza, a költészet, és maga St. Aubert is, akiről Emily mindig különösen nagy örömmel társalgott.

Az utazók estéje kellemesen telt, de St. Aubert-t elfárasztotta az utazás, és mivel Valancourt fájdalma is újra erősödni kezdett, a vacsora után nem sokkal visszavonultak.

Reggel kiderült, hogy Valancourt nyugtalanul aludt, felment a láza, és a sebe is erősen sajgott. Az orvos, mikor ellátta, javasolta, hogy pihenjen egy darabig Beaujeu-ben, ami túl racionális tanács volt ahhoz, hogy a férfi meg ne fogadja. St. Aubert-nak ugyanakkor nem volt túl jó véleménye erről a szakemberről, és azon volt, hogy Valancourt-t minél előbb jobb kezekre bízza, de mikor megtudta, hogy jó pár ligán belül nincs másik város, ahol a férfi szakszerűbb ellátást kaphatna, megváltoztatta útiterveit, és elhatározta, megvárja Valancourt felépülését; aki inkább udvariaskodásból, mint szívből, tiltakozott a miatta történő késlekedés ellen.

Az orvos utasítására Valancourt aznap nem hagyta el a házat, de St. Aubert és Emily örömmel fedezték fel a Pireneusok lábánál fekvő város környékének szépségeit, a hegység emitt hihetetlen sziklaformákat mutatott, amott cédrus-, fenyő- és cipruserdőkből magasodott ki, amelyek majdnem a csúcsaiig felhatoltak. Néha kimosolygott egy bükk vagy madárberkenye színe, mint egy fénysugár az erdő sötétzöldjéből, helyenként szikrázó hullámaival csermely csordogált alá a fák közül.

Valancourt sérülése néhány napig Beaujeu-ben tartotta az utazókat, az eltelt időben St. Aubert a maga filozofikus érdeklődésével tanulmányozta a fiatalember személyiségét és értékeit. Őszinte és nagylelkű, szenvedélyes természetre lelt benne, fogékonyságra minden szépség és nagyság iránt, ugyanakkor heves indulatokra és némi ábrándosságra. Valancourt nem különösebben ismerte a világot. A meglátásai tiszták, az érzései igazak voltak, a méltatlan tettek iránti ellenszenvét és a nagylelkűek iránti csodálatát egyforma vehemenciával fejezte ki. St. Aubert néha megmosolyogta ezt a forróvérűséget, de sosem szólt ellene, és gyakran mondogatta önmagának: „Ez az ifjú sosem járt Párizsban.” Ezt a kitörést néha csöndes sóhaj követte. Elhatározta, hogy nem hagyja magára Valancourt-t, amíg az teljesen fel nem épül, és mivel mostanra a férfi elég jól lett az utazáshoz, ám ahhoz nem, hogy megülje a lovát, St. Aubert meginvitálta, kísérje el őket egy pár napig a fogatukban. Már csak azért is szívesen tette ezt, mert rájött, hogy Valancourt egy olyan gascogne-i családból származik, amelyet igen tiszteletreméltónak ismert. A fiatalember nagy örömmel fogadta el a meghívást, így a vadregényes tájon továbbindultak Roussillon felé.

Kényelmes tempóban utaztak, mindig megálltak, ha a környék valamilyen különösen nagyszerű látnivalót tartogatott, oda is sétáltak ezekhez a nem mindennapi objektumokhoz, ha az öszvérek nem voltak képesek elvinni őket hozzájuk, onnan a kilátás még lélegzetelállítóbb volt; bejárták a kisebb dombokat, melyeket levendula, kakukkfű, boróka és tamariska borított, vagy az erdők árnyékában lépdeltek, a vastag törzsek közötti járásokon, amelyeket Emily elképzelhetetlenül fenségesnek talált.

St. Aubert néha botanikával foglalta el magát, közben Emily és Valancourt kényelmesen bandukoltak, a férfi néha mutatott valamit a leánynak, ami különösen lenyűgözte, és gyönyörű sorokat idézett latin és olasz költők műveiből, akikről tudta, hogy ő is nagyra tartja őket. A társalgás szüneteiben – mikor azt gondolta, senki nem veszi észre – gyakran merengett Emily arcvonásain, amelyek annyi kifinomultságról és szellemi energiáról árulkodtak, hogy mikor a férfi újra megszólalt, különös gyengédség csengett a hangjában, esélye sem volt elrejteni az érzéseit. Apránként ezek a hallgatások egyre gyakoribbá váltak, mígnem Emily késztetést érzett, hogy megtörje őket, így ő, aki egyébként olyan visszafogott volt, folyton beszélt az erdőről, a völgyekről meg a hegyekről, hogy elkerülje a túlzott bizalmasság és a csend csapdáit.

Beaujeu-ből az út folyamatosan emelkedett, magashegységi tájakra vezetve az utazókat, hol óriási gleccserek mutatták jeges borzalmaikat, a hegyek csúcsán pedig örök hó fehérlett. Sokszor megálltak, hogy ezeket a lenyűgöző formákat csodálják, helyet foglaltak egy olyan vad sziklán, hol csak magyal vagy vörösfenyő élt meg, végigtekintettek a sötétlő fenyőerdőkön, és azokon a sziklaformákon, melyekre halandó ember sosem teheti a lábát, innen a mély völgyek alján fehéren tajtékzó csobogó zúgása is csak halk morajnak hangzott. A szirtek fölött hihetetlen magasságban és a legkülönbözőbb alakzatokban újabbak emelkedtek, egyikből csúcsok türemkedtek ki, mások jóval kijjebb nyúltak alapjuknál, hatalmas gránittömbök, melyek repedéseiben gyakran visszamaradt egy jókora adag hó; a kövek átvették a hangok rezgéseit, azzal fenyegetve, hogy egyszer csak összezúzzák az alattuk húzódó völgyet. Ameddig csak a szem ellátott, mindenfelé fenséges formák tündököltek, hegycsúcsok kékesbe játszó vagy hótól fehérlő, hosszú láncolata, jeges völgyek vagy komor fenyőerdők. A levegő békéje és tisztasága ebben a magasságban különösen felüdítette az utazókat, úgy tűnt, derűsebb kedélyre ösztönzi őket, leírhatatlan megelégedés érzésével harmatozta be lelküket. Nem találtak szavakat, hogy kifejezzék a magasztos érzéseket, melyek átjárták őket. St. Aubert-en valamiféle ünnepélyesség lett úrrá, gyakran könnyek szöktek a szemébe, ilyenkor távolabb ment társaitól. Valancourt egyszer-másszor megszólalt, hogy felhívja Emily figyelmét valamire a környezetükben. A ritkás levegő – amelyben minden nagyon tisztán kivehető volt – megtévesztette a lányt, alig hihette, hogy mindaz, ami olyan közelinek látszik, valójában egészen távol van. A magányos csendet csak néha törte meg a sziklák felett köröző keselyűk vijjogása, vagy a magasban sikló sas kiáltása, kivéve mikor az utazók nagyon füleltek a lábuk alatti mélységben zubogó patak morajára. Eközben odafent az égbolt kékjét a leghalványabb felhő sem zavarta meg, a hegyek aljánál viszont ködök nagy hullámai gomolyogtak, néha egészen elfedték az alacsonyabban fekvő tájakat, aztán megnyíltak, és itt vagy ott a bámészkodók szeme elé tárták azt. Emily nagy örömmel szemlélte ezeket a rendkívüli felhőket, ahogyan alakjukat és színüket váltogatták, és figyelte, milyennek tűnik tőlük az alattuk fekvő vidék, mely részlegesen elfátyolozva mindig újabb és újabb csodáit mutatta meg.

Miután sok ligán keresztül ilyen vidékeken haladtak, lassan elkezdtek alászállni Roussillonba, és más szépségek vegyültek a tájba. Az utazók mégis némi fájdalommal néztek vissza a fenséges formákra, amelyeket maguk mögött hagytak, bár a szem, megfáradva a végtelen szemlélésében, örömmel pihent meg az erdők és legelők zöldjén, amelyek idelent a folyók partján ereszkedtek alá; hogy cédrus árnyékolta szerény kunyhókat lásson, a hegyi emberek játszadozó gyermekeit és virágos zugokat a dombok között.

Ahogy lefelé haladtak, jobb oldalon meglátták a Pireneusok egyik nagy hágóját Spanyolország felé, oromzatával és tornyaival ragyogott a lemenő nap sugaraiban, amelyek a fák csúcsát érintve sárgára színezték a lejtőket. A távolban meredő havas hegycsúcsok rózsás fényben tündököltek.

St. Aubert elkezdett kitekingetni, hogy meglássa a kisvárost, ahová Beaujeu lakói irányították, és ahol éjszakára meg akartak szállni, de még semmilyen lakott vidék sem látszott. Már Valancourt sem tudott a segítségére lenni, sosem merészkedett el idáig a hegyláncban. Feküdt azonban előttük egy út, amit követhettek, kétség nem nagyon férhetett hozzá, hogy helyes irányba vezet, mivel amióta elhagyták Beaujeu-t, nem volt más csapás, ami elbizonytalaníthatta vagy megtéveszthette volna őket.

A napnak már csak utolsó sugarai fénylettek, St. Aubert arra utasította a kocsist, hogy olyan gyorsan haladjanak, ahogyan csak tudnak. Egyre inkább úgy érezte, hogy a betegség levertsége lesz úrrá rajta, egy – mind a test, mind a lélek számára – szokatlanul fáradságos nap után, így pihenni vágyott. Aggodalma nem csillapodott, mikor emberek, lovak és megrakodott öszvérek sorát pillantotta meg, akik egy szemközti hegy oldalán ereszkedtek lefelé, ki-kibukkanva a fák rejtekéből, számukat meg sem lehetett ítélni. Valami fényes csillogott a nyugvó nap fényében, mintha fegyverek lennének, a sorban haladó férfiakon egyenruhát lehetett felfedezni, akárcsak azokon, akik mögöttük sorakoztak. Alászállván a völgybe, a had vége is kiért az erdőből, és látszott, hogy valóban egy sereg katona közeledik. St. Aubert aggodalma csillapodott, most már rájött, hogy az előttük haladó csoportban csempészek vannak, akik a Pireneusok tiltott áruit szállították, bizonyára rajtuk ütöttek a katonák, és legyőzték őket.

Az utazók oly sokáig időztek a táj szépségei közepette, hogy teljesen elszámolták magukat, elérhetik-e még Montignyt alkonyatig, de ahogy haladtak a völgyben, egy kezdetleges hídon, mely a két szemben álló sziklafalat kötötte össze, egy csapat hegyi gyermeket láttak meg, akik játékból kavicsokat dobáltak a patakba, és azt figyelték, ahogyan a kövek a mélyben belecsobbannak a vízbe, az fehéren tajtékozva fogadta őket magába, mély hangú kottyanással, melyet a hegyek visszhangja elnyújtott. A híd alatt valamennyire látszott a völgy, a patak, ahogy zuhatagokkal ereszkedett alá a sziklák között, és egy kunyhó a fenyők rejtekében. Úgy tűnt, már nem lehetnek messze a kisvárostól. St. Aubert megállította a kocsist, aztán megszólította a gyerekeket, hogy rákérdezzen, milyen közel vannak Montignyhez, de a távolság és a patak zúgása elnyomta a hangját, és a hidat tartó sziklák olyan magasan és meredeken álltak ott, hogy a mászáshoz nem szokott embernek nem lett volna szerencsés megpróbálkoznia feljutni. St. Aubert úgy döntött hát, ne késlekedjenek itt tovább. Még sokáig mentek azután, hogy az alkony sötétbe vonta az utat, ami olyan egyenetlen volt, hogy biztonságosabbnak tűnt gyalogolni, mint kocsin haladni, így hát az utazók mind leszálltak. A hold már felkelt, de túl gyenge fénnyel sütött, hogy segítse a tájékozódást. Ahogy óvatosan lépkedtek, egy kolostor vecsernyére hívó harangja ütötte meg a fülüket. A sötétben nem lehetett látni az épületet, de a hangból úgy tűnt, egy jobb oldali meredély erdejéből szól. Valancourt felvetette, hogy keressék fel a kolostort.

̶            Ha nem is tudnak elszállásolni éjszakára – mondta, - bizonyára tudják, milyen messze van Montigny, és útbaigazítanak.

Meg is indult, nem várva St. Aubert válaszára, mikor az megállította.

̶            Nagyon fáradt vagyok – kezdte St. Aubert, – és semmire sem vágyom annyira, mint az azonnali pihenésre. Mind odamegyünk a kolostorhoz, a maga megnyerő külseje árulkodik a tisztességes céljainkról, de ha meglátják Emily és az én kimerült arcunkat, kizárt, hogy megtagadják a menedéket.

Ahogy ezt mondta, belekarolt Emilybe, megbízta Michaelt, hogy várjon egy darabig az úton a kocsival, és elindultak fölfelé az erdő irányába, a harang szavát követve. A férfi lépte bizonytalan volt, így Valancourt karját nyújtotta neki, amit ő el is fogadott. A hold most halvány fényt bocsátott az ösvényre, és hamarosan kibontakozott néhány torony a fák fölé meredve. Még mindig a harangszó után mentek, elérték az árnyas erdőt, amit csupán a levelek között besütő holdsugár világított meg, bizonytalan, reszkető fényt bocsátva a meredek útra, melyen elindultak. A tájat uraló homály és csönd (kivéve, mikor újra megszólalt a harang) a vad vidéken félelemmel töltötte el Emilyt, mit csak Valancourt hangja és szavai csillapítottak valamelyest.

Amikor már egy ideje felfelé haladtak, St. Aubert kimerültségre kezdett panaszkodni, megpihentek hát egy kis zöld kiszögellésen, egy tisztáson a fák között, ahova besütött a holdvilág. A férfi leült a gyepre Emily és Valancourt közé. A harangszó most abbamaradt, és a táj nyugalmát semmi sem zavarta meg, mivel egy távoli patak duruzsolása inkább békésnek hatott, semmint megtörte volna a csöndet. Előttük nyúlt el a völgy, amelyet elhagytak, balra az erdők és a sziklák ezüstlöttek a fényben, éles kontrasztot alkotva a szemben oldali sziklák sötétjével, ezeknek csak csipkés éleit érte el a holdvilág, míg az alsóbb völgyek annak sárgás ködébe vesztek. Az utazók egy darabig üldögéltek, elmerülve a táj által keltett gondolataikban.

̶            Az ilyen helyek – szólalt meg végül Valancourt, – úgy meglágyítják a szívet, mint az édes muzsika hangjai, boldog melankóliára csábítanak, amit ha az ember egyszer megtapasztalt, nem adná a legnagyobb örömökért sem. A legnagyszerűbb, legtisztább érzéseinket keltik fel, fogékonnyá tesznek a jóakarat, az irgalom és a barátság érzései iránt. Akiket szeretek, azok iránt is mélyebben érzek az ilyen órákban – hangja megremegett, és elhallgatott.

St. Aubert csöndben maradt, Emily érezte, hogy egy forró könny hullik a kezére, melyet apja fogott, tudta, mi jár az eszében – az ő gondolatait is betöltötte egy ideje anyja emléke. A férfi úgy tűnt, igyekszik erőt venni magán: – Igen – fojtott el egy sóhajt, – azok emléke, akiket szerettünk – a soha vissza nem térő szép időké – úgy lopózik a lelkünkbe, mint a zene egy csendes éjszakán – gyöngéden és harmóniával, mint ez a simogató fényben alvó táj. – Egy kis idő elteltével még hozzátette: - Valahogy mindig úgy éreztem, hogy egy ilyen órán tisztábban és pontosabban tudok gondolkodni, mint máskor, és csak az egészen érzéketlen szív nem lágyul meg ezekre a hatásokra. De vannak olyanok bőven.

Valancourt felsóhajtott.

̶            Tényleg annyira sokan? – kérdezte Emily.

̶            Egy pár év, drágám, és már csak mosolyogni fogsz, visszagondolva erre a kérdésre – mondta St. Aubert, – vagy inkább sírni. De induljunk tovább, valamennyire kipihentem magam.

Ahogy kiértek az erdőből, egy füves dombocskán meglátták a kolostort, amit kerestek. Az azt körülölelő fal mentén egy réges-régi kapuhoz jutottak, itt kopogtak, és a szegényes szerzetes, aki ajtót nyitott, egy szomszédos kis szobába vezette őket, azt kérte, itt várjanak, amíg informálja a feljebbvalóját a kérésükről.

Időközben néhány barát bekukkantott, egyesével, hogy megnézzék az utazókat, végül visszatért az első szerzetes, és elvezette őket a házfőnökhöz, aki egy karosszékben ült, előtte az asztalán egy fekete betűkkel nyomtatott, nagy fóliáns hevert nyitva. Udvariasan fogadta őket, habár nem kelt fel a székéből, és néhány kérdés után beleegyezett a kérésükbe.

Rövid társalgás után, melyben a házfőnök kimérten és komolyan viselkedett, a vendégek visszavonulhattak a szobájukba, itt vacsorát kaptak, Valancourt pedig, akinek az egyik alacsonyabb rangú szerzetes készségesen felajánlotta, hogy elkíséri, elment Michaelért és az állatokért. Még félútig sem értek, mikor meghallották a kocsis hangját, melyet a messzi hegyek is visszhangoztak.

Néha St. Aubert-t szólongatta, néha Valancourt-t, aki végül meggyőzte, nem kell félnie, se maga, se a gazdája miatt, és miután éjszakára elhelyezte egy kunyhóban a hegyek alján, visszatért barátaihoz elfogyasztani azt a szerény étket, melyet a szerzetesek megfelelőnek találtak az asztalukra tenni.

St. Aubert túl gyenge volt ahhoz, hogy részt vegyen az étkezésben, ezért az apjáért aggódó Emily egészen megfeledkezett magáról, és Valancourt, bár csendes és tűnődő volt, azért igyekezett figyelmes lenni, különösen készségesen segített St. Aubert-nek elfoglalni a szállását és megpihenni; az gyakran észrevette, miközben Emily igyekezett rábírni, hogy egyen, vagy megigazította a párnát, amit mögé helyezett a karosszékben, hogy Valancourt különösen gyengéden mélázva figyeli a leányt, és aki ezt nem annyira bánta, mikor észrevette.

Mindenki korán visszavonult a szobájába.

Emilyt egy apáca vezette a sajátjába, a lány nagyon örült, mikor aztán egyedül maradhatott, mivel olyan borús hangulatban volt, annyira máshol járt a figyelme, hogy egy idegennel társalogni egyenesen fájdalmas érzés volt számára.

Úgy érezte, apja napról napra hanyatlik, és a jelenlegi fáradtságát inkább tulajdonította a gyönge szervezetének, mintsem az eltelt nap viszontagságainak. Egy sereg komor gondolat kísértette elméjét, amíg el nem aludt.

Nagyjából két óra múlva harangzúgásra ébredt, majd sietős lépteket hallott a szobája előtti folyosón. Olyan kevéssé ismerte a kolostor szokásait, hogy a történtek egyenesen megriasztották, apjáért való, még mindig élénk aggodalma azt súgta neki, a férfi súlyos beteg, így felkelt, és hozzá akart sietni. Ám miközben várt egy kicsit, hogy elengedje a folyosón járókat, mielőtt kinyitja az ajtaját, gondolatai elrendeződtek az álom zavara után, és rájött, hogy a harang csupán imára hívta a szerzeteseket.

A hang abbamaradt, minden újra csöndes volt, ezért végül letett róla, hogy felkeresse St. Aubert szobáját. Elméje azonban túl nyugtalan volt ahhoz, hogy azonnal elaludjon, a szobájába sütő holdvilág arra hívogatta, hogy nyissa ki az ablaktáblákat, és nézzen körül a vidéken.

Gyönyörű, nyugodt éjszaka volt – az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, odalenn az erdőben egy levél sem rezdült.

Ahogy hallgatózott, a szerzetesek éjféli himnusza hallatszott ki apránként a kápolnából, mely az egyik alsóbb sziklán állt – szent melódia, úgy tűnt, az éjszaka csöndjén át egyenesen a mennybe száll; Emily gondolatai elkísérték útján.

Számba vette az Úr műveit, csodálta jóságát, erejét; bármerre is tekintett, akár az alvó földi világra, vagy az odafent ragyogó végtelen egek számtalan szférájába, melyekbe emberi elme nem képes eljutni, megérezte Isten nagyságát és jelenlétének rendkívüliségét.

Szemébe könnyek szöktek a határtalan szeretettől és áhítattól, úgy érezte, a tiszta istenfélelem magasztosabb az emberi világ minden nagyságánál, képes a lelket a saját világa fölé emelni, és megnemesíteni – ez az érzés talán csak akkor tapasztalható, ha az elme egy pillanatra megszabadul a földi gondok kisszerűségétől, és felemelkedik, hogy megcsodálja az Ő hatalmát műveinek fenségében, és jóságát végtelen áldásaiban.

… Ez volna tán a perc,
A szent, mikor felhőtelen nagy ég
Kitárja csillagos boltját a hold előtt,
Jelt ád az alsó világnak mélán,
Már hogyne hallgatnának Mennyekből
A tiszta vallásnak szavára, még
A gyermek lelke is megérzi azt,
S kérőn fordulhat áldásért hozzá
Ártatlan álmában.

                               Caractacus

Hamarosan a szerzetesek zsolozsmája átadta helyét a csendnek, de Emily az ablakban maradt, és a nyugvó holdat és a sötétbe burkolózó völgyet figyelte, hogy minél tovább elnyújtsa a pillanatot. Végül visszatért ágyába, és nyugodt álomba merült.