Hogy volna dallam, bármily kép, Ám legyen akármilyen szép, A lelkemnek olyan drága, Mint e fuvallatnak árja, Kis csermelynek csobogása, Mohos partoknak visszhangja; Míg nyugaton leszáll a bíbor nap. Lágy alkony úszik be, belep szürke árnya? Mason Emily hazatérte után nem sokkal leveleket kapott Cheron asszonytól, amelyekben némi közhelyes részvétnyilvánítás és tanács után nagynénje meghívta Toulouse-ba, és hozzátette, mivel néhai fivére rábízta Emily nevelését, úgy érzi, figyelemmel kell kísérnie az előmenetelét. Emily ekkor csupán arra vágyott, hogy La Vallée-ban maradhasson, korábbi boldogsága helyszínén, amely mostanra végtelenül drágává vált a számára, hiszen azoknak volt lakhelye, akik mindörökre eltávoztak; ahol észrevétlenül sírhatott, követhette nyomaikat, és minden pillanatban visszaemlékezhetett viselkedésük apró részleteire. De ugyanennyire vágyott elkerülni, hogy kellemetlenséget okozzon nénjének. Habár szeretetből egy pillanatra sem kérdőjelezhette meg St. Aubert döntésé
Sorsát a végzet siratja, A lég nimfái gyászolnak, S meghajtják fejüket. A délelőtti szerzetes este is visszatért, hogy vigaszt nyújtson Emilynek, és egy kedves üzenetet hozott a főapátnőtől, aki meghívta a leányt a kolostorba. Emily, bár nem fogadta el az ajánlatot, válaszában háláját fejezte ki. A barát, kinek szelíd jóindulata valamelyest hasonlított St. Aubert modorára, szent tanításaival csillapította a lány bánatát, s lelkét felemelte ahhoz a legfőbb lényhez, aki mindenütt és örökké Való, akinek szemében csupán a pillanat árnya ennek az aprócska világnak minden történése; egyformán és egyszerre tekint ő a halál kapuit átlépő lélekre, és arra, amely még testében lakozik. – Az én drága apám – mondta Emily –, most éppen annyira létezik Isten jelenlétében, ahogyan tegnap még az én számomra létezett. Csak számomra halt meg, az Úr és a saját maga számára továbbra is él ő. A jólelkű barát nyugodtabb lelkiállapotban hagyta magára Emilyt, mint St. Aubert halála óta valaha is volt, és a