Sorsát a végzet siratja, A lég nimfái gyászolnak, S meghajtják fejüket. A délelőtti szerzetes este is visszatért, hogy vigaszt nyújtson Emilynek, és egy kedves üzenetet hozott a főapátnőtől, aki meghívta a leányt a kolostorba. Emily, bár nem fogadta el az ajánlatot, válaszában háláját fejezte ki. A barát, kinek szelíd jóindulata valamelyest hasonlított St. Aubert modorára, szent tanításaival csillapította a lány bánatát, s lelkét felemelte ahhoz a legfőbb lényhez, aki mindenütt és örökké Való, akinek szemében csupán a pillanat árnya ennek az aprócska világnak minden történése; egyformán és egyszerre tekint ő a halál kapuit átlépő lélekre, és arra, amely még testében lakozik. – Az én drága apám – mondta Emily –, most éppen annyira létezik Isten jelenlétében, ahogyan tegnap még az én számomra létezett. Csak számomra halt meg, az Úr és a saját maga számára továbbra is él ő. A jólelkű barát nyugodtabb lelkiállapotban hagyta magára Emilyt, mint St. Aubert halála óta valaha is volt, és a...

…Sirassa sorsát az, Kinek reménye még sötétben él, Nagy lélek érti, vége nem sírhant, Nem győzi sors, haláltól ő nem fél. Napfény e bús világra visszatér? Vagy végleg elveszett a szép tavasz? Ne félj, nem tart örökké gyászos éj, Már pirkad fénye ott az új napnak, Hogy mind, ki él, örvend benne újra. Beattie   Emilyt kora reggel felébresztették, ahogyan kérte; kevéssé pihente ki magát éjszaka, mivel nyugtalan álmok gyötörték, és megfosztották a boldogtalanok legkedvesebb áldásától. De mikor kinyitotta az ablakot, kinézett az erdőre, melyet a reggeli nap beragyogott, és beszívta a friss levegőt, elméje megnyugodott. A tájat üde frissesség járta át, mely mintha az egészség szellemét lehelné; édes és festői hangokat hallott, ha ez a kifejezés megengedhető: a távoli kolostor matutinumra hívó harangját, a tenger halk moraját, a madárdalt és a tehénbőgést a messzeségből, ahogyan az állatok lassan a szeme elé tűntek a fák között. Mindezen lenyűgöző képek mélázó nyugalmat hoz...