1. fejezet

… otthon, menedék,
Rokonszenv és boldogság dús laka,
Hely, hol egymást-óvón családtagok
S igaz barátok egyesülnek.
               Thomson

Az 1584. esztendőben, Gascogne tartományban, a barátságosan húzódó Garonne folyó partján állt Monsieur St. Aubert kastélya. Ablakaiból végig lehetett tekinteni a két parton elterülő Guyenne és Gascogne idilli tájain, a dús erdőkön, szőlőkön és olívaültetvényeken. Délen a fenséges Pireneusok állták útját a pillantásnak, felhőbe vesző csúcsokkal, a gomolygó párában felbukkanó és újra köddé váló, különleges alakzatokkal; a hegység amott kihalt sziklákkal csillogott keresztül a kéklő légtömegen, máshol a mélységek felé húzódó, komor fenyvesek árnyékolták. A félelmetes sziklatömeget a hegyek alján lágyabb zöld legelők és erdők ellensúlyozták, a magasban elszédült pillantás jólesően megpihent a szerény kunyhók, csordák és nyájak között. Északra és keletre Guyenne és Languedoc veszett el a távolság ködében, nyugatra Gascogne-t a Vizcayai-öböl határolta.

St. Aubert úr szeretett a Garonne mentén sétálni, felesége és leánya társaságában, és hallgatni a hullámok zenéjét. Valaha ismert másfajta életet is, mint ezt a vidéki egyszerűséget, elmerült a nagyvilág nyüzsgésében és könnyelműségében, de tapasztalatai túl fájdalmasan cáfolták meg kora ifjúságában az emberi nemről alkotott idealista képét. Mégis, illúziói elvesztése nem ingatta meg erkölcseit, jóakarata sem hűlt ki, hanem inkább szánalommal, semmint haraggal vonult el a sokaságtól a természet egyszerűségébe, az irodalom tisztább örömeibe, hogy a családfői erényeket gyakorolhassa.

Egy neves család fiatalabbik ágából származott, azt a jövőt szánták neki, hogy az apai örökség hiányait egy előnyös házassággal vagy a társasági életben szerzett érvényesüléssel pótolja. De St. Aubert túl kifinomult morális érzékkel rendelkezett az utóbbi remények beváltásához, és túl kevés ambícióval, hogy a vagyonszerzésért feláldozza a boldogságról való elképzeléseit. Atyja halála után egy igen szeretetre méltó hölgyet vett el, aki születését tekintve egyenrangú volt vele, ám vagyona sem haladta meg az övét. Az idősebb St. Aubert úr szabadelvűsége vagy extravaganciája azonban oly mértékben érintette hivatalos ügyeit, hogy fiának meg kellett válnia földjei egy részétől, néhány évvel a házasságkötése után eladta azokat Quesnel úrnak, felesége bátyjának, maga pedig visszavonult Gascogne-ba, egy kisebb birtokra, ahol a hitvesi örömök és a szülői feladatok, valamint az értelem világossága és a tudás kincsei között osztotta meg figyelmét.

Gyermekkora óta kötődött ehhez a helyhez. Kisfiúként gyakran kirándult errefelé, a birtokot őrző, őszes hajú paraszt kedvessége boldog és otthonos érzést keltett benne, a gyümölcs és a tejszín sosem okozott csalódást, ízüket az eltelt idő sem feledtette. A zöld legelők az egészséget és az ifjúkori szabadság örömeit jelentették számára; az itteni erdők frissítő árnyékában lett először úrrá rajta az a töprengő melankólia, amely később természetének fő vonásává vált; a hegyek elvadult ösvényei, a folyó, melynek hullámain ringatózott, és a távoli síkságok, amelyek éppoly határtalannak tűntek, mint akkori reményei – mindezekre St. Aubert szenvedéllyel és fájdalommal gondolt vissza. Később, mikor elfordult a világtól, ide vonult vissza, hogy oly sok év vágyait megvalósítsa.

Akkoriban csak egy egyszerű nyári lak állt a birtokon, mely ugyan tisztes egyszerűségével és a környező szépségekkel lebilincselhette az idegent, ám jelentős bővítésekre volt szükség, hogy kényelmes családi fészekké válhasson. St. Aubert nagy gyöngédséggel viszonyult hozzá, hiszen ifjúkora óta ismerős volt neki, egyetlen követ sem engedett elmozdítani, így az új épület, mely stílusában idomult a régihez, csupán egyszerű és elegáns hajlékot képezett. Madame St. Aubert ízlése a belső terek berendezésében mutatkozott meg, a bútorzat és a ház néhány dísze ugyanerről a tiszta egyszerűségről és az itt lakók mértéktartásáról tanúskodott.

Az ókori és a modern nyelvek legkiválóbb irodalmát magába foglaló könyvtár a vár nyugati oldalán foglalt helyet. Ez a terem egy lejtős kis ligetre nyílt, mely a folyó felé ereszkedett, a magas fák mélabús és kedves árnyékot vetettek rá, az ablakból pedig a nyújtózó ágak alatt láthatóvá vált a nyugat felé húzódó, gazdag és derűs vidék, melyre bal felől a Pireneusok rettenthetetlen szirtjei tekintettek alá. A könyvtárhoz különleges és gyönyörű növényekkel teli melegház csatlakozott, mivel St. Aubert úr egyik szórakozása a botanika volt, és gyakran töltött el egy-egy napot szenvedélyének hódolva a közeli hegyekben, hol a természettudós elméje bőséges táplálékra lelhetett. Ezekre a kis kirándulásokra néha neje is elkísérte, leánya pedig annál is gyakrabban; felszerelkeztek egy kisebb fűzfa kosárral a gyűjteni vágyott növények számára, egy másikban pedig olyan hideg elemózsiát vittek, melyet egy pásztorkunyhó lakóitól nem várhattak, így a legregényesebb és -varázslatosabb tájakon bolyongva még arra sem volt szükségük, hogy a Természet egyszerű gyermekeihez fordulva elvonják magukat az embernél is nagyszerűbb alkotások megfigyelésétől. Mikor megfáradtak a csupán a legelszántabbak számára megközelíthető csúcsok bejárása közben, ahol ösvény sem szakította meg a növényzetet, legfeljebb a zerge lábnyoma, megpihenni kerestek egy kis zöld tisztást, mely ezeknek a hegyeknek gyakori ékköve, hol nyúlánk cédrusfák árnyékában élvezhették egyszerű étküket, melyet még édesebbé tett a rétek üde csobogójának vize, valamint a sziklákon futó és a fűben pompázó vadvirágok és más aromás növények illata.

Az üvegház keleti oldalán, a languedoci síkságok felé néző kilátással helyezkedett el a szoba, amelyet Emily a sajátjának nevezett, itt tartotta könyveit, rajzait, hangszereit, néhány kedvenc madarát és növényét. Ezen a helyen általában a magas művészeteknek hódolt, elsősorban azért, mert kedvét lelte bennük, másodsorban azért, született tehetsége – St. Aubert úr és asszony útmutatásával – igen hamar a mesterükké tette. Ennek a szobának különösen tetszetős ablakai voltak, egészen a padlóig nyúltak, és a ház körüli kis gyepre nyíltak, hogy a pillantást mandulafácskák, pálmák, virágos kőrisek és mirtuszbokrok között egészen a kanyargó Garonne-ig vezessék.

Ezen a kellemes éghajlaton a parasztok a napi munka végeztével gyakran összegyűltek a folyó partján egy kis táncos mulatságra. Élénk muzsikájuk, könnyed lépéseik, a tánc ötletes figurái, az ízléses és sziporkázó stílus, a leányok egyszerű ruhájának mozdulatai a jelenetnek jellegzetesen francia karaktert adtak.

A kastély elülső része déli fekvésű volt, így a fenséges hegyekre nézett, a földszintet egy falusias terem és két ragyogó fogadószoba foglalta el. Mivel a házikónak nem volt második emelete, az első szinten csak hálószobák helyezkedtek el, kivéve egy erkélyes termet, melyben általában a reggelit fogyasztották el.

A ház körüli területet St. Aubert jó ízléssel alakította át, ugyanakkor oly mértékben ragaszkodott a gyermekkorában megismert helyszínekhez, hogy időnként az ízlést feláldozta az érzelmek oltárán. A házra két vörösfenyő vetett árnyékot, és eltakarta a kilátást: St. Aubert kijelentette, hogy talán még könnyet is ejtene a vesztük esetén. A fák mellé néhány bükköt, erdei fenyőt és magas kőrist ültetett. Egy magas teraszon, melyet a folyópart egyik kiszögellése képezett, narancs-, citrom- és pálmafák nőttek, az esti hűvösben a gyümölcsök ínycsiklandó illatot árasztottak. Néhány más fafajta is előfordult a környéken. Egy platánfa kiterjedt árnyékában, a folyó felé nyújtózó ágak sátora alatt, szép nyári estéken St. Aubert különösen szeretett feleségével és gyermekeivel üldögélni, a lombkorona alól a lenyugvó napot szemlélve, amíg a lágy fény el nem halt a távolban, és az alkony sötétje a táj sokszínűségét komor szürkébe olvasztotta. Szeretett itt olvasgatni, vagy St. Aubert asszonnyal beszélgetni, játszani a gyerekekkel, és átadni magát az egyszerű élet és a természet nyújtotta édes vonzalmaknak. Gyakran mondta, örömkönnyekkel a szemében, hogy ezek a pillanatok összemérhetetlenül örömtelibbek a számára, mint a nagyvilág bármelyik csillogó és körülrajongott eseménye. Szívét teljesen betöltötte az elégedettség, abban a ritka kegyelemben részesült, hogy semmire sem vágyott a megélt boldogságon kívül. Lényét derűvel árasztotta el tudat, hogy helyesen cselekszik, a hozzá hasonló szilárd erkölccsel rendelkező ember máshogyan nem is juthat el ebbe az állapotba, amely rendkívül fogékonnyá tette az őt körülvevő áldásokra.

A legsötétebb esti árny sem tarthatta távol kedvenc platánjától. Szerette ezt a nyugalmas órát, mikor az utolsó fények is elhalnak, ahogyan a csillagok – egyik a másik után – először csillannak fel az égbolton, és visszatükröződnek a vizek fekete tükrében; az órát, amely mind közül a legalkalmasabb az elmélázó gondolatok számára, melyek gyakran az elragadtatott elmélkedésig emelnek. Mikor a hold lágy sugarai először hatoltak át a lombkoronán, ő még mindig itt ült, sőt gyakran tejszínből és gyümölcsből álló egyszerű vacsoráit is itt fogyasztotta el. Később, az éjszaka csöndjében aztán felhangzott a csalogány édes, melankolikus dala.

A visszavonulása óta tartó boldogságát legelőször két fia halála szakította meg. Épp abban a korban veszítette el őket, mikor a gyermeki egyszerűség a leginkább magával ragadó, bár – figyelembe véve St. Aubert asszony szenvedéseit – magában tartotta érzéseit, és azon volt, hogy a filozófia segítségével erővel úrrá legyen rajtuk, igazából semmilyen ismert filozófia nem volt képes enyhíteni a fájdalmát. Csupán egyetlen leánya maradt, és miközben apaként szerető aggodalommal figyelte a gyermeki személyiség kibontakozását, szüntelenül igyekezett ellensúlyozni a leány jellemében mutatkozó azon vonásokat, amelyek később a boldogsága útjában állhattak volna. Emily már kora gyermekkorában finom lélekről, mély érzelmekről és tettre kész jóakaratról tett tanúbizonyságot, ám mindehhez oly mértékű érzékenység társult, mely a hosszan tartó lelki békének könnyen útját állhatta volna. Ahogyan a leány növekedett, ez az érzékenység gyöngéd, mélázó természetben nyilvánult meg, mely szépségének sajátos bájt adott, és a hasonló természetű lények számára rendkívül érdekes jelenséggé tette. De St. Aubert nagyobb értelemmel rendelkezett annál, hogy a szépséget az erény elé helyezze, éleslátása megmutatta, hogy ez a báj túl veszélyes ahhoz, hogy egyértelműen áldásként tekintsen rá. Így azon volt, hogy a leány elméjét fejlessze, rászoktassa az önmérsékletre, megtanítsa, hogy ellenálljon az első fellángolás késztetéseinek, és higgadtan szemlélje azokat a csalódásokat, melyeket apja néha az útjába helyez. Amíg önmaga legyőzésére és arra a szilárd állhatatosságra tanította, mely a szenvedélyek egyetlen hatékony korlátja, és – amennyire emberi természetünk lehetővé teszi – képes felülemelni minket a körülményeinken, saját magát is megacélozta, mivel gyakran kellett közönyt mutatnia, mikor bánásmódja könnyeket csalt leánya szemébe.

Külsőre Emily az anyjára hasonlított: ugyanolyan szabályos alakja, finom vonásai és szelíd bájt sugárzó kék szemei voltak. De bármilyen csinos is volt, arckifejezésének sokszínűsége tette különösen elragadóvá, amikor beszélgetés közben gyengédebb érzelmek ébredtek benne:

Gyöngéd vonások, láthatatlanul
A nagyvilág s a felszínes számára.

St. Aubert rendkívül gondosan fejlesztette leánya értelmét. Megismertette vele a különféle tudományágakat és a szépirodalom valamennyi válfaját. Latin és angol nyelvre tanította, elsősorban azért, hogy a legkiválóbb költőket olvashassa. Emily már igen fiatalon megszerette remekműveket; St. Aubert-nek alapelve és legfőbb célja volt, hogy minél több ártatlan örömforrást mutasson a leány számára. A művelt szellem, mondogatta, a legjobb védekezés az esztelenség és a bűn hatalma ellen. A tétlen elme folyton felüdülést keres, és mindig kész belevetni magát valamilyen vétekbe, hogy így szabaduljon a semmittevés bénultságából. Töltsük meg gondolatokkal, tanítsuk meg az elmélkedés örömeire, és a külső világ kísértéseit ellensúlyozni fogják a belső világ értékei! A gondolkodás és a művelődés egyaránt fontosak a vidéki és a városi életben való boldoguláshoz, először is megkímélnek a restség nyugtalanító érzésétől, és kifinomult élvezetet nyújtanak a szépség és a nagyság megtapasztalásán keresztül, így az embernek nem lesz szüksége léha szórakozásokra, hogy lekösse magát.

Emily kisgyermekkora óta szívesen csatangolt a természetben, elsősorban nem a barátságos és napos tájra vágyott, inkább a hegyek lábánál futó, kihalt erdei ösvényeket kedvelte, és annál is jobban a vadregényes tájakat, följebb, hol a csönd és az egyedüllét rendkívülisége szívét szent áhítattal töltötte el, és lelkét a menny és a föld Urához emelte fel. Szívesen időzött egyedül az ilyen helyeken, melankolikus varázsba burkolózva, míg nyugat felé a nappal utolsó fényei is eltűntek, aztán már csak a juhászkolomp magányos hangja vagy egy távoli őrkutya ugatása törte meg az est csendjét. Akkor az erdő homálya, a szellőtől reszkető levelek, a csapongó denevérek, a hol előbukkanó, hol újra eltűnő világító ablakok foglalkoztatták elméjét, töltötték meg ujjongással és költészettel.

Kedvenc úti célja St. Aubert egy kis halásztanyája volt, egy erdős völgyben, a Pireneusokból alázubogó patakocska mellett, amely miután kitajtékozta magát a sziklák között, csendben kanyargott a tükröződő árnyékok mélyén. A völgyet borító erdő fölött a hegység büszke csúcsai magasodtak, nem egyszer egészen váratlanul kibukkanva a lombok közül. Néha csupán repedezett szirtek és az őket koronázó cserjék látszottak, vagy egy sziklaormon álló pásztorkunyhó, komor ciprus vagy hajlongó kőris árnyékában. A sűrű erdő alagútjai nyílt térségre bukkantak ki, ahol a dús legelők és szőlők borította gascogne-i lejtők a síkságig szálltak alá, és ott, a kanyargó Garonne partjain ligetek, kis falvak, kúriák körvonalait mosta egybe a távolság, és olvasztotta össze őket telt és kiegyenlített színkavalkádba.

Ez a menedékhely St. Aubert-nek is egyik kedvence volt, ahova gyakran visszavonult a déli hőség elől feleségével, leányával és a könyveivel, máskor csendes alkonyi órán érkezett, hogy az esti félhomályt köszöntse, vagy a csalogány énekét hallgassa. Néha maga is elhozta a zeneszerszámait, és az oboa lágy hangjával a legédesebb visszhangot keltette; gyakran Emily hangjának zengése is édességet lopott az alant reszkető hullámoktól.

A leány egy ilyen kirándulás alkalmából fedezte fel az alábbi, ceruzával írt verssorokat a kunyhó egyik deszkáján:

Szonett

Indulj, irkám, kövesd urad szavát,
Mondd e varázsvilág úrnőjének,
Ha lába ez úton végigsiet,
Hogy ő okozta szívem bánatát.
Úgy írjad le őt, tündöklő szemét,
Lágy-édesen mélázó arcát,
Fénylő lényét, alakját, mosolyát,
Ahogy én látom őt szerelmesként.
Szóld szív szavát, közöljed fájdalmát,
Nevében vidd el a reménysugárt:
Gyakran rejti belül apró virág
Az emberélet-oltó balzsamát,
S ki az angyalfényű szemekbe néz,
Már érzi, bájától rögvest elvész.

A sorok nem neveztek meg címzettet, így Emily sem vonatkoztatta őket magára, bár ennek a varázsvilágnak minden bizonnyal ő volt az úrnője. Mikor végiggondolta szűk ismeretségét, vajon kire is vonatkozhat a vers, nem jutott dűlőre, ez a bizonytalanság valószínűleg egy az övénél tétlenebb szellemet sokkal jobban nyugtalanított volna. Neki azonban nem volt annyi szabadideje, hogy ezen az elsőre apróságnak tűnő kérdésen merengjen, hogy a visszaemlékezések fontossá duzzasszák azt; a kis hiúság, melyet a vers ébresztett benne (mert bár nem tudta elhinni, hogy ő ihlette a szonettet, teljesen ki sem zárhatta azt), hamar elszállt gondolataiból könyvei, tanulmányai és a jótékonykodás mellett.

Nem sokkal ezután apja megbetegedése miatt lett oka a nyugtalanságra, mivel láz lett úrrá a férfin, ami ugyan nem tűnt veszélyesnek, de erősen megviselte a szervezetét. St. Aubert asszony és Emily szűnni nem akaró ápolásban részesítették, ám a felépülés nagyon lassú volt, és ahogy ő maga a gyógyulás útjára lépett, felesége kezdett gyengélkedni.

Mikor St. Aubert először tudott újra kimenni a szabadba, kedvenc halásztanyáját kereste fel. Odaküldetett egy kosárnyi elemózsiát, könyveket és Emily lantját; a horgászfelszerelésnek nem vette hasznát, mivel sosem lelte örömét a kínzásban vagy a pusztításban.

Nagyjából egy óra növénygyűjtés után vacsorához ültek. Az étkezést a szeretett hely viszontlátásának öröme édesítette meg, és a hála érzése, hogy újra családi boldogság mosolyoghat ezekre a lombokra. St. Aubert úr a szokott derűvel társalgott, érzékei minden tárgyban örömet leltek. A betegség szenvedései és a betegszoba elszigeteltsége után a természet újrafelfedezésének üdítő érzése szavakkal nem fejezhető ki az egészségesek számára is érthető módon. A zöld erdők és legelők, a virágzó gyep, a balzsamos levegő, a kristálytiszta patak csörgése, még a legkisebb rovarok zümmögése is felderítette a lelkét, és rámutatott a létezés gyönyörűségére.

St. Aubert asszony felélénkült férje gyógyulásától és vidámságától, így már nem mutatta a betegség jeleit, melyek az utóbbi időben kínozták, és a kis völgy regényes erdei útjain andalogva, beszélgetés közben olyan szeretettel nézett rá és gyermekére, hogy könnyek szöktek a szemébe. St. Aubert többször is felfigyelt erre, és finoman megintette érzelmességéért, de az asszony csak mosolygott, megszorította a kezét és Emilyét, és csak még jobban rákezdett a sírásra. A férfi úgy érezte, hogy már a fájdalommal határos gyöngéd elragadtatottság lesz úrrá rajta, arckifejezése elkomorult, és nem tudta megállni, hogy titokban fel ne sóhajtson: „Talán egy napon már csak múlhatatlan fájdalommal emlékszem majd vissza ezekre a pillanatokra. De az értelmetlen latolgatás ne rontsa el őket, remélem, nem érem meg, hogy gyászolnom kelljen azokat, akik az életemnél is drágábbak!”

Hogy enyhítse – vagy talán fokozza – melankolikus hangulatát, megkérte Emilyt, hozza elő a lantját, mivel a leány édes hangokat tudott kicsalni belőle. Ahogy ő el is indult a halászkunyhóhoz, közeledvén legnagyobb csodálatára a hangszer hangja ütötte meg fülét, hozzáértő kézről és fájdalmas érzésekről tanúskodó, míves muzsika, mely magával ragadta a leányt. Mély csendben hallgatta a melódiát, mozdulni sem mert, nehogy lépteinek zaja miatt egyetlen hangot is elszalasszon, vagy megzavarja a muzsikust. Minden néma volt az épület körül, ember nem mutatkozott. Emily tovább hallgatózott, míg végül a csodálkozáson és az örömön úrrá lett félénksége, amelyet a korábban látott ceruzás sorok emléke hívott elő, így habozott, belépjen-e, vagy visszavonuljon.

Miközben ezen tűnődött, a zene megszakadt, és a leány egy kis hezitálás után rávette magát, hogy belépjen a kunyhóba, bizonytalan léptekkel közeledett – ám odabent nem talált senkit! Lantja az asztalon feküdt, minden háborítatlannak tűnt, és már kezdte azt hinni, hogy egy másik hangszert hallott, mígnem eszébe jutott, hogy mikor szüleivel elindultak, a lantot az ablakban hagyta. A gondolat megriasztotta, maga sem tudta, miért; az est mélabús félhomálya, a teljes csönd, melyet csak a levelek suttogása ellensúlyozott, felkeltették nyugtalan fantáziáját, és elfogta a vágy, hogy távozhasson a házból, de olyan gyöngeség vett erőt rajta, hogy inkább lerogyott egy székre. Ahogyan megpróbálta összegyűjteni erejét, tekintete a deszkára írt verssorokra esett, összerezzent, mintha magát az idegent látta volna meg, de végül megpróbálta legyőzni a megrázkódtatást, felkelt, és az ablakhoz ment. Észrevette, hogy a vershez valaki kiegészítést fűzött, amelyben az ő neve is szerepelt.

Bár már nem kételkedett benne, hogy ő a címzett, az író személye továbbra is rejtély maradt. Amíg ezen mélázott, úgy tűnt, a ház elől léptek hangját hallja, ettől újfent megriadt, felkapta a lantot, és kisietett. St. Aubert urat és asszonyt a völgy oldalában kanyargó kis ösvényen lelte meg.

Mikor elérték a pálmafákkal övezett magaslatot, ahonnan kilátás nyílt a völgyekre és a gascogne-i síkra, helyet foglaltak a gyepen; miközben végigjártatták tekintetüket a csodálatos tájon, és beszívták a gyepben megbúvó virágok édes illatát, Emily a rá jellemző érzékeny kifejezőerővel előadott néhányat kedvenc dalai közül.

A zene és a társalgás egészen lefoglalta őket ezen az elragadó helyen, míg a tájon a nap utolsó sugarai is ki nem hunytak, a Garonne fehér vitorlái eltűntek a hegyek alatt, az est homálya mindent betakart. A szürkület melankóliát árasztott, ám boldogtalanságot nem. St. Aubert és családja felkelt, hogy fájó szívvel itthagyja a kedves helyet. Fájdalom, St. Aubert asszony még nem tudta, hogy soha többé nem láthatja viszont.

Mikor visszaértek a halásztanyához, az asszony nem találta a karperecét; eszébe jutott, hogy vacsora után levette, és az asztalon hagyta, mikor sétálni indultak. Hosszas keresés után – melyben Emily különösen aktívnak bizonyult – végül beletörődött az elvesztésébe. Rendkívül kedves darab volt számára, mivel egy leányáról készült, igen élethű miniatúrát hordott rajta, ami csak pár hónapja készült. Mikor Emily is ráébredt, hogy a karperec tényleg elveszett, elpirult, és tűnődni kezdett. Arról, hogy távollétében idegen járt a házban, lantja és az újabb verssorok árulkodtak. A szöveg tartalma alapján nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a költő, a muzsikus és a tolvaj ugyanaz a személy. Bár a hallott zene, az olvasott vers és a kép eltűnése a körülmények igen figyelemreméltó együttállását adta ki, képtelen volt erről beszámolni, ám titokban eldöntötte, hogy szülei nélkül soha többé nem keresi fel a kunyhót.

Elmélázva tértek vissza a kastélyban, Emilynek a történtek jártak a fejében, St. Aubert-t a megtapasztalt boldogság fölött érzett békés hála töltötte el, St. Aubert asszony pedig zavart és nyugtalan volt leánya arcképének elvesztése miatt. Ahogy közeledtek a házhoz, szokatlan nyüzsgésre lettek figyelmesek, jól ki lehetett venni több ember hangját, szolgák és lovak jártak a fák között, később kocsikerekek zörgése is hallatszott. Mikor szemükbe tűnt a kastély fő homlokzata, egy hintót és négy gőzölgő lovat láttak meg a gyepen. St. Aubert felismerte sógora személyzetének egyenruháját, Quesnel urat és asszonyt már a fogadószobában találta. Pár napja indultak el Párizsból, és birtokukra tartottak, mely csupán tíz liga távolságra volt La Vallée-tól, és amelyet Quesnel úr néhány éve vásárolt St. Aubert-től. Ő volt St. Aubert asszony egyetlen fivére, de karakterük különbözősége miatt sosem alakult ki köztük szorosabb viszony, így nem is túl gyakran találkoztak. Quesnel úr nagyvilági ember volt, magas rangra vágyott, lenyűgözte a csillogás, jó modora és emberismerete pedig mindenkihez közel vitte, akit csak megkörnyékezett. Egy ilyen természetű embertől nem meglepő, hogy St. Aubert erényeit nem tartotta nagyra, vagy hogy számára a férfi tiszta ízlése, egyszerűsége, mértéktartó vágyai gyenge értelmi képességekről és korlátoltságról tanúskodtak. Húgának St. Aubert-rel kötött házassága letörte ambícióit, mivel arra vágyott, hogy a frigy segítheti az áhított társadalmi érvényesülésben, és a nőnek olyanok is udvaroltak, akiknek rangja és vagyona nagy reményeket ébresztett benne. De húga, aki iránt ekkor már St. Aubert is érdeklődött, úgy vélte, a csillogás nem feltétlenül jelent boldogságot is, és az előbbit vonakodás nélkül feladta az utóbbi kedvéért. Bármit is gondolt erről a kérdésről Quesnel úr, nem habozott volna feláldozni húga lelki békéjét saját becsvágya érdekében, és a házassággal kapcsolatban négyszemközt hangot adott testvére élhetetlensége és a kevéssé előnyös kapcsolat felett érzett csalódásának. Bár St. Aubert asszony ezt a sértést elhallgatta férje elől, talán életében először neheztelést érzett, és még ha önbecsülése és megfontoltsága vissza is tartotta attól, hogy hangot adjon neki, attól kezdve némi tartózkodással viseltetett Quesnel úr iránt, aminek mindketten tudatában voltak, és pontosan értették.

A férfi saját házasságában nem követte húga példáját. Egy olasz örökösnőt választott, aki neveltetéséből és természetéből adódóan felszínes és hiú volt.

A házaspár úgy döntött, St. Aubert-éknél tölti az éjszakát, és mivel a kastélyban nem volt elég hely a szolgáik számára, a közeli faluba küldték őket. Az első üdvözlések és az éjszakai előkészületek után Quesnel úr nekiállt beszámolni az értesüléseiről és a kapcsolatairól, míg St. Aubert – aki elég régóta elszigeteltségben élt, hogy ezek a hírek újdonságuknál fogva felkeltsék érdeklődését – türelemmel és figyelemmel hallgatta, amit a vendég alázatos csodálatként értelmezett. Elmesélt néhány mulatságot, melyet III. Henrik király udvarában a jelenlegi viharos események közepette is meg tudtak tartani; precizitása némi kárpótlást nyújtott fellengzős stílusáért, ám amikor Joyeuse hercegének jellemvonásait ecsetelte, a Török Birodalommal kötött titkos megállapodásról és Navarrai Henrik fogadtatásáról szólt, St. Aubert úrnak sikerült annyit felidéznie korábbi tapasztalataiból, hogy rájöjjön, vendége csupán alacsonyabb rangú politikus, és abból, amilyen fontosnak állította be ezeket a híreket, átlátta, hogy nem annyira bennfentes, mint amilyennek mutatja magát. Quesnel úr véleményeire St. Aubert inkább nem reagált, mivel tudta, vendégében nincs annyi emberség, hogy érezze, se annyi ítélőképesség, hogy rájöjjön, mi a helyes.

Ez idő alatt Quesnel asszony csodálkozását fejezte ki St. Aubert asszonynak, hogyan képes egy ilyen világvégi kis zugban élni, ahogyan ő nevezte, és – talán azért, hogy irigységet keltsen – leírta a bálok, bankettek és fogadások nagyszerűségét, melyeket az udvarban Joyeuse hercegének és Lotaringiai Margitnak, a királyné testvérének házassága alkalmából rendeztek. Egyforma alapossággal számolt be mindarról a pompáról, amit látott, és aminek csak hírét hallotta; Emilynek, miközben a fiatalság szenvedélyes kíváncsiságával hallgatta, élénk fantáziája még ragyogóbban festette le a jeleneteket; St. Aubert asszonynak könny szökött a szemébe, ahogy végigtekintett családján, a csillogás talán elhozhatja a boldogságot, de azt csupán az erény képes megtartani.

– Már tizenkét éve, hogy megvettem a birtokát, St. Aubert – mondta Quesnel úr.
– Úgy valahogy – fojtott el egy sóhajtást St. Aubert.
– Öt éve jártam ott utoljára – tette hozzá a férfi, – Párizs és környéke az egyetlen hely a világon, ahol élni tudnék, és hát annyira leköt a politika, annyi ügyet kell kézben tartanom, nem szökhetek el csak úgy egy-két hónapra – St. Aubert nem válaszolt, Quesnel úr folytatta: – Néha elgondoltam, ön, aki élt a fővárosban, és hozzászokott a társasághoz, hogyan képes bárhol máshol meglenni, különösen ilyen elszigetelt helyen, ahol nincs is semmi látni- vagy hallanivaló, egyszóval alig lehet értesüléseket szerezni.
– A családomnak és magamnak élek – felelte St. Aubert. – Korábban ismertem a világot, most már beérem a boldogsággal.
– Úgy terveztem, ráköltök harminc-negyvenezer frankot a fejlesztésekre – folytatta Quesnel úr, mintha nem is hallotta volna a választ, – mivel úgy tervezem, jövő nyáron egy-két hónapra meghívom a barátaimat, Durefort hercegét és Ramont márkit. – Mikor St. Aubert ezekről a fejlesztésekről érdeklődött, azt a választ kapta, hogy lebontják a kastély teljes keleti szárnyát, és istállókat húznak fel helyette. – Meg aztán építenem kell egy étkezőt, egy szalont, egy fogadószobát és sok helyiséget a szolgák számára, mivel pillanatnyilag az embereim harmadát sem tudom elhelyezni.
– Atyánk háztartásához tartozott – St. Aubert fájdalmat érzett az öreg kúria átalakítása miatt. – És nem volt kis méretű épület.
– Azóta nagyobbak lettek az elvárásaink. Ami akkor tisztességes életstílusnak számított, ma alig lenne elviselhető. – Ezekre a szavakra még a nyugodt St. Aubert is elvörösödött, de haragja hamarosan átadta a helyét a megvetésnek. – A kastély környékét belepik a fák, néhányat ki akarok vágatni.
– Még a fákat is! – tört ki St. Aubert.
– Hogyne. Miért is ne? Útjában állnak a terveimnek. Egy gesztenyefa ágai teljesen elfedik a kastély déli oldalát, azt mondják, olyan öreg már, hogy a törzsében egy tucat ember elférne; azt az ön elfogultsága sem tagadhatja, hogy egy ilyen vénséges fa vagy hasznos, vagy szép legyen.
– Ó Istenem – kiáltott fel St. Aubert. – Csak nem akarja elpusztítani azt a nemes gesztenyét, amely századok óta virágzik, és a birtok díszéül szolgál! Már teljes pompájában állt, mikor a kastély épült. Ifjúkoromban, emlékszem, hányszor felmásztam a vastag ágai közé, meghúzódtam a levelek zugában, miközben odakint zuhogott az eső, és rám egy csepp sem hullott! Milyen gyakran ültem ott a könyveimmel, néha olvastam, néha csak kinéztem az ágak között a tájra, a lenyugvó napra, amíg be nem köszöntött az alkony, és a madarak hazatértek a lombkoronában rakott fészkeikbe. Mennyiszer – de bocsásson meg! – kapott észbe St. Aubert, mikor rájött, hogy olyasvalaki ül vele szemben, aki érzéseit se átélni, se megérteni nem lenne képes. – Régimódi dolgokról beszélek, akárcsak az az értékrend, amely megvédené tiszteletre méltó fát.
– Muszáj kivágni – válaszolta Quesnel úr. – Azt gondoltam, ültetek néhány fekete nyárfát a sétányon maradó gesztenyefasorba, Quesnel asszony nagyon kedveli őket, elmesélte, micsoda díszei a nagybátyja Velence melletti villájának.
– A Brenta partján! – folytatta St. Aubert. – Amelynek csúcsán fenyők és ciprusok váltakoznak, ahol a napfényes oszlopcsarnok kétségtelen dísze a tájnak, de az erdő óriásai között, nem messze egy gótikus udvarháztól…
– Nos, jó uram, nem fogok önnel vitatkozni, ahhoz, hogy az elképzeléseink találkozzanak, vissza kell térnie Párizsba. De ha már Velencéről beszélünk, arra gondoltam, hogy jövő nyáron odautaznék, úgy adódhat, hogy rám száll az említett villa, azt mondják, annyira elragadó, amilyet csak álmodni lehet. Ebben az esetben későbbre kell halasztanom az említett fejlesztéseket, és talán kedvem lesz egy darabig Itáliában időzni.

Emily meglepődött, mikor arról hallott, hogy nagybátyja külföldön akar időzni, azok után, hogy korábban azt mondta, nem tudja egy-két hónapra elhagyni Párizst, St. Aubert azonban túl jól értette a férfi fontoskodását, hogy ezen csodálkozzon, és a felújítások halasztásának lehetősége reményt adott neki, hogy azok talán sosem fognak végbemenni.

Mielőtt visszavonultak éjszakára, Quesnel úr egyedül akart beszélni St. Aubert-rel, különvonultak egy szobába, ahol elég sokáig időztek. A többiek nem tudták, miről folyik a szó, de bármi is volt az, St. Aubert igen zaklatottnak tűnt, mikor visszatért az étkezőbe, és feleségét nyugtalanították az arcán megjelenő árnyak. Mikor kettesben maradtak, kísértésbe esett, hogy rákérdezzen, de a férfi érzékenysége visszatartotta, végül annyiban maradt, hogy ha férje meg akarná ismertetni őt aggodalmaival, nem várna a kérdésre.

Másnap, indulás előtt Quesnel úr ismét tanácskozott St. Aubert-rel.

A vendégek, miután megebédeltek a kastélyban, már a hűvösben indultak meg Epourville felé, ahova erősen invitálták a St. Aubert házaspárt, inkább hiúságból, hogy tündökölhessenek előttük, mintsem azért, hogy barátaik kedvében járjanak.

Emily örömmel tért vissza a szabadságához, amit rokonai érkezése megszakított – könyveihez, sétáihoz, a szüleivel való értelmes beszélgetésekhez, akik hasonlóan boldognak tűntek, hogy megszabadultak az arrogancia és a felszínesség bilincseitől.

St. Aubert asszony kimentette magát szokásos esti sétájuk alól, rosszullétre panaszkodott, így St. Aubert és Emily kettesben indultak el.

A hegyek felé vezető utat választották, hogy meglátogassák St. Aubert néhány bérlőjét, akiknek igen kevés bevételük volt, így a férfi úgy döntött, támogatja őket; még ha valószínű is, hogy Quesnel úr, jóval nagyobb jövedelemmel ezt nem engedte volna meg magának.

Miután szétosztották a bérlők között heti juttatásukat – türelemmel meghallgatták némelyik panaszát, vigasztalták a szomorkodókat, és együttérző tekintettel és jóakaratú mosollyal mindannyiuknak enyhítették a nehézségeit – St. Aubert az erdőn át hazatért otthonába…

…hol
Napnyugtakor tündérraj összegyűl,
Hogy játékkal töltsék s mulatsággal,
Legendaszók szerint a nyári éjt.
                Thomson

– Az esti szürkület mindig is kedves volt nekem – mondta St. Aubert, aki most átélte a jótett okozta békés nyugalmat, amitől az ember minden szépségre fogékonnyá válik. – Emlékszem, ifjú koromban a félhomály hogy felgyújtotta a képzeletemet ezerféle tündéri látomás és regényes kép számára, bevallom, ma sem vagyok teljesen érzéketlen e lángolás iránt, amely felébreszti a költő álmait; képes vagyok mélázó léptekkel andalogni a fák alatt, a sötétben a távolt fürkészve, és borzongó örömmel hallgatom az erdő misztikus suttogását.
– Ó, drága apám – Emily szemébe könny szökött, - milyen pontosan írja le, amit én magam is oly gyakran éreztem már, és amiről azt hittem, senki más nem ismeri. De figyelje! Milyen tiszta dal zeng a fák csúcsa felett – és aztán elhal. Milyen ünnepélyesnek hat a csend utána! Most feltámad a szél. Mintha valami természetfölötti hangja lenne, az erdő éjszaka őrködő szelleméé. Ó! Micsoda fény csillan? De már el is tűnt – és most újra kigyúl, annak a nagy gesztenyefának a tövében, nézze csak!
– Egy ilyen természetrajongó, mint te, olyan keveset tudna az erdő különféle jelenéseiről, hogy nem ismeri fel a szentjánosbogarat? Gyere csak – tette hozzá derűsen, - lépj közelebb, és talán még a tündéreket is megláthatjuk, gyakran együtt járnak. A szentjánosbogár kölcsönöz fényt nekik, cserébe énekkel és tánccal bűvölik el. Nem látsz arrafelé semmi mozgást?

Emily nevetett: – Nos, drága uram, mivel ön említette ezt a kapcsolatot, be kell vallanom, hogy megelőztem, és már szinte összegyűjtöttem a bátorságot, hogy elmondjam a verset, amit egy este ebben az erdőben költöttem.
– Nem kell a „szinte”, gyűjtsd csak össze, hadd halljuk, milyen csapongó gondolatok fészkelnek az elmédben Ha adtak neked a varázserejükből, nincs okod irigyelni a tündéreket.
– Ha elég jónak ítéli meg, ahogyan lefestem a képüket, valóban nincs okom rá. A vers ritmusa egy kicsit játékos, amit a tárgyhoz illőnek találtam, de talán túl szabálytalan.

A szentjánosbogár

Mily kellemes az est Szent Iván éjjelén,
Ha az eső után oszlik a borongás,
Még egy sugár fénylik erdőknek rejtekén,
A hűvös levegőt kis fecskék hasítják.

Annál is édesebb, ha a nap lesüllyed,
Bolondos tündérraj kel az alkony szárnyán,
Játékuk hevében egy kis virágra lépnek,
De az meg sem érzi könnyű lábuk súlyát.

Édes-bús dallamra ők táncot lejtenek,
Míg a hold lágy fénye átsüt a lombokon,
Az elrejtett zugolyt akkor keresik fel,
Borús rejtekhelyet, hol csalogány busong.

Nincs több tánc, hallgatják a gyászos éneket,
Az utolsó hangig teljes a némaság,
Jó szívvel fogadják, tündéri védelem
Tartja távol tőle halandók táborát.

Az Esthajnalcsillag az eget elhagyta,
A hold is rejtettebb szférákat látogat,
Mily bús is lehetne a tündérek hada,
Ha nem gyúlna nékik kezemben lámpácska.

Mégis hálátlanok a sok jó tettemért,
Mert mikor halandó bolyong a vadonban,
Megbűvölnek, hogy vezessem őt kifelé,
Ne maradjon soká a tündér-táborban.

Vagy a mély mocsárba, míg kihuny minden láng,
Csoda-alakokat hogy bűvölhessenek,
Hangjuk szól, a távolban rémítő kiáltás,
Félve bújok tőlük védett kis fészkembe.

De lám, a tündérek újra táncra kelnek,
Síppal, dobbal, kürttel, édes szavú lanttal
Körtáncukat kísérik, a csörgődob is zeng,
Tölgyfa körül járják, míg hasad a hajnal.

Amott két szerelmes rejtőzne titokban,
A tündérkirálynő féltékeny reájuk,
Őket bűv-virághoz vezettem homályban,
Ki megízleli azt, rontástól szabadul.

Ezért büntetésből ők magamra hagynak,
Síppal, dobbal, kürttel, édes szavú lanttal,
Nem hallhatom daluk, tőlem eltávoznak,
A tölgytől távol tart intő varázspálca.

Bárcsak rátalálnék lila bűv-virágra,
Édes nedvét szívnám, ahogy a tündérek,
Erejük nem fogna átkos szolgaságra,
Megóvhatnék tőlük minden hű szerelmest.

Eloszlik a homály, múlik az éjszaka,
Tűnt a hold, nyugodni tért a csillag-csapat.
Mily bús is lehetne a tündérek hada,
Ha nem gyúlna nékik kezemben lámpácska.

Bármit is gondolt St. Aubert a versikéről, nem fosztotta meg leányát a dicséret örömétől; az elismerő szavak után gondolataiba mélyedt, és némán haladtak tovább.

…elvesző napsugár
Verődött vissza a megfogyó világról,
Hunyorgó szemünk már csorba képeket lát,
Hullámzó erdőség, kis falvak, csobogók,
Hegyek, sziklák, szirtek megőrizték soká
Az utolsó sugárt; már mind elmosódó,
A látvány szétfoszlott…
                Thomson

Csendben folytatták útjukat, amíg el nem érték a kastélyt, ahol St. Aubert asszony a szobájában tartózkodott. Az utóbbi időben gyengeség és búskomorság kínozta, a vendégek érkezése miatt ugyan erőt tudott venni magán, de most újra elfogta a rosszullét. A következő napon felment a láza is, St. Aubert orvost hívott, és megtudta, hogy a betegség ugyanolyan természetű, mint amiből ő csak nemrég gyógyult ki. Az asszony valószínűleg az ő ápolása közben fertőződött meg, és mivel a szervezete túl gyenge volt ahhoz, hogy hamar leküzdje a betegséget, az a véráramába került, emiatt panaszkodott megfogyatkozó erejére. St. Aubert, akinek felesége iránti aggodalma minden megfontolást fölülírt, a doktort a házában szállásolta el. Eszébe jutott a nap, amikor az asszonnyal a halásztanyához kirándultak, a pillanatnyi mélabú, amit akkor érzett, és rossz előérzet fogta el, hogy a betegség végzetes lehet. De ezt a félelmét erővel elrejtette felesége és leánya elől, akiben igyekezett tartani a lelket, hogy fáradozása nem marad eredmény nélkül. Az orvos, mikor St. Aubert a véleményét kérdezte a betegségről, azt mondta, a kimenetele olyan tényezőktől függ, amelyeket nem tud előre jelezni. St. Aubert asszonynak más véleménye volt a kérdésről, de az csak néha csillant meg a szemében. Általában gyöngédséggel és együttérzéssel nézett aggódó családjára, mintha már sejtené a bánatot, ami rájuk vár; mintha azt mondaná, csak miattuk, az ő szenvedéseik miatt sajnálja itthagyni az életet. A kór a hetedik napon fordult súlyosra. Az orvos komorabbá vált; ezt az asszony észrevette, és egyszer, mikor más nem volt jelen, kihasználta az alkalmat, hogy bevallja neki, halála közeledtét érzi.

– Ne próbáljon becsapni! – mondta. – Érzem, nem élhetek soká, és kész vagyok a távozásra; már régen – és remélhetőleg jól – felkészültem rá. Mivel már nincs sok időm hátra, nem szeretném, ha téves együttérzésből hiú reményeket ébresztene a családomban. Ha így tesz, fájdalmuk csak még erősebb lesz, mikor bekövetkezik, inkább megpróbálom példámmal az elkerülhetetlen elfogadására tanítani őket.

Az orvost mélyen megindították szavai, megígérte, hogy teljesíti a kérést, és röviden St. Aubert tudomására hozta, hogy semmi jóra ne számítson. A férfi nem volt eléggé filozofikus alkat, hogy vissza tudja tartani az érzéseit, mikor ez az értesülés a tudomására jutott, de mivel feleségét nem akarta felzaklatni egy túl heves érzelemkitöréssel, a jelenlétében mégis erőt vett magán. Emilyt először teljesen maguk alá temették a hírek, később túl erős vágyakozása abba a hamis reménybe ringatta, hogy anyja talán felépülhet, és ehhez szinte az utolsó óráig makacsul ragaszkodott.

St. Aubert asszony a betegség előrehaladtát türelemmel és szerény vágyakkal viselte. Az az önmérséklet, amivel halálát várta, csak az életre való visszatekintésből eredhet, annak tudatából, hogy – amennyire a földi gyarlóság lehetővé teszi –, az istenség mindig jelen volt benne, és az embert egy jobb világ iránti remény vezette. De hite nem tudta egészen legyőzni a fájdalmat, amit a szeretteitől való elválás okozott neki. Utolsó óráiban a jövőről és vallási témákról beszélgetett férjével és Emilyvel. Az asszony beletörődő magatartása, a szilárd remény, hogy a másik világban találkozik majd az itthagyott barátaival, és az időnként sikeresnek látszó igyekezet, hogy ezzel a gondolattal legyőzze a fájdalmat, amelyet időszakos elválásuk okoz, olyan erővel hatott St. Aubert-re, hogy távoznia kellett a szobából. Egy ideig utat engedett a könnyeinek, aztán letörölte őket, és rezzenéstelen arccal tért vissza, de így csak fokozódott bánata.

Emily még sosem érezte ilyen hasznosnak a megtanult leckét, hogy uralkodjon az érzelmein, és soha nem is gyakorolta ilyen eredményesen. De amikor mindennek vége lett, átengedte magát a fájdalmának, és rájött, hogy eddig csak a remény és a lelkiereje engedték kitartani. Ekkoriban St. Aubert túlságosan híján volt a vigasznak, hogy abból leányának is nyújtani tudott volna.