…Sirassa sorsát az, Kinek reménye még sötétben él, Nagy lélek érti, vége nem sírhant, Nem győzi sors, haláltól ő nem fél. Napfény e bús világra visszatér? Vagy végleg elveszett a szép tavasz? Ne félj, nem tart örökké gyászos éj, Már pirkad fénye ott az új napnak, Hogy mind, ki él, örvend benne újra. Beattie   Emilyt kora reggel felébresztették, ahogyan kérte; kevéssé pihente ki magát éjszaka, mivel nyugtalan álmok gyötörték, és megfosztották a boldogtalanok legkedvesebb áldásától. De mikor kinyitotta az ablakot, kinézett az erdőre, melyet a reggeli nap beragyogott, és beszívta a friss levegőt, elméje megnyugodott. A tájat üde frissesség járta át, mely mintha az egészség szellemét lehelné; édes és festői hangokat hallott, ha ez a kifejezés megengedhető: a távoli kolostor matutinumra hívó harangját, a tenger halk moraját, a madárdalt és a tehénbőgést a messzeségből, ahogyan az állatok lassan a szeme elé tűntek a fák között. Mindezen lenyűgöző képek mélázó nyugalmat hoz...

Nem számít Fortunám, ha szűkmarkú, A természet bájától meg nem foszt, Enyém az ég, hol az aranyhajú Hajnal reggel fénylő pillantást oszt, Enyém a föld, hol lábam lépdel most, Erdők-mezők, forrás napnyugtakor, Újjáéled bennem minden sejt s rost, Szerencsét lessék csak félnótások, Enyém tudás, erény, szív, mindenkor.                                         Thomson Reggel Valancourt St. Aubert-rel és Emilyvel reggelizett, úgy tűnt, az éjszaka folyamán egyikük sem pihente ki magát túlságosan. St. Aubert-nek még mindig rossz volt a közérzete, Emilynek aggodalmában úgy tűnt, apját egyre jobban legyűri a betegség. Féltő gonddal figyelte a tekintetét, amelyet saját arca mindig hűségesen visszatükrözött. Ismeretségük kezdetén Valancourt elárulta a nevét, és hogy melyik családból származik. St. Aubert számára egyik sem volt ismeretlen, mivel a családi birtokok, ame...

  A rózsás völgyekben Először sóhajt láncoktól ment’ szív.                               Thomson   St. Aubert elég jól lett az éjszakányi pihenéstől ahhoz, hogy folytassa az utazást, reggel leányával és Valancourt-ral továbbindult Roussillon felé, remélve, hogy még az éjszaka előtt odaérhetnek. Most is a korábbiakhoz hasonlóan vadregényes tájak között utaztak, annyi különbséggel, hogy a vidék időnként mosolygó szépségeket mutatott. Kis erdős zugok látszottak a hegyek között, csupa zöldellő növény és tündöklő virág, vagy egy pásztori völgy nyílt meg a sziklák árnyékában, nyájak és csordák őgyelegtek a patak partján, mely szüntelenül öntözte a vidéket. St. Aubert nem igazán tudta sajnálni, hogy ezt a fárasztó utat választotta, habár ezen a napon is gyakran kellett leszállnia a kocsiról, töredezett szirteken sétálnia, meredek és durva hegyekre felmásznia. A lenyűgöző és változatos...