5. fejezet

 A rózsás völgyekben
Először sóhajt láncoktól ment’ szív.

                        Thomson

 

St. Aubert elég jól lett az éjszakányi pihenéstől ahhoz, hogy folytassa az utazást, reggel leányával és Valancourt-ral továbbindult Roussillon felé, remélve, hogy még az éjszaka előtt odaérhetnek. Most is a korábbiakhoz hasonlóan vadregényes tájak között utaztak, annyi különbséggel, hogy a vidék időnként mosolygó szépségeket mutatott.

Kis erdős zugok látszottak a hegyek között, csupa zöldellő növény és tündöklő virág, vagy egy pásztori völgy nyílt meg a sziklák árnyékában, nyájak és csordák őgyelegtek a patak partján, mely szüntelenül öntözte a vidéket.

St. Aubert nem igazán tudta sajnálni, hogy ezt a fárasztó utat választotta, habár ezen a napon is gyakran kellett leszállnia a kocsiról, töredezett szirteken sétálnia, meredek és durva hegyekre felmásznia. A lenyűgöző és változatos kilátás azonban kárpótolta mindezért, és amilyen lelkesedéssel azt ifjú kísérői szemlélték, az ő szívét is lángra gyújtotta, felidézte fiatalsága boldog érzéseit, mikor először ébredt rá a természet mennyei varázsára. Nagy örömmel társalgott Valancourt-ral, és hallgatta annak elmés észrevételeit, a viselkedésében mutatkozó energia és egyszerűség valahogy hasonlatossá tette a környező tájhoz, és St. Aubert a világtól el nem rontott, mégis felvilágosult elme tisztességes és nemes érzéseit fedezte fel benne.

Azt is észrevette, hogy a férfi a véleményét inkább maga alakította ki, mintsem másoktól vette át, annak forrása inkább gondolkodás, semmint tanulás volt; úgy tűnt, Valancourt a nagyvilágot egyáltalán nem ismeri, mivel az emberiségről egészen jó véleménye volt, saját jó szívét vélte másokban is felfedezni.

Mikor St. Aubert néha hátramaradt, hogy az útjába eső növényeket vizsgálja, szívesen tekintett Emilyre és Valancourt-ra, akik együtt bandukoltak – a férfi boldog lelkesültséggel hívta fel a lány figyelmét a táj legszebb vonásaira, aki finom komolysággal hallgatta, mely szellemi nagyságról árulkodott. Olyannak tűntek, mint két szerelmes, akik sosem hagyták el a hegyeket, ahol születtek, akiket helyzetük eddig távoltartott a közönséges világ felszínességétől, akiknek egyszerű, de nagyszerű elképzeléseik voltak, akárcsak a körülöttük elterülő vidék, akik nem ismertek más örömöt, mint a tiszta és érző szívek egyesülését. St. Aubert felsóhajtott, és elmosolyodott a boldog ábrándokon, amelyeket a képzelőereje festett neki, majd még egyszer, mikor arra gondolt, hogy a természet és az egyszerűség olyan kevéssé ismert a világban, hogy örömeiket a „regényes” jelzővel illetik.

̶            A világ – folytatta a gondolatmenetet – nevet azokon a szenvedélyeken, amelyeket sosem érez; miközben a saját eseményei és érdekei bántják az elmét, megrontják az ízlést, beszennyezik a lelket; és szeretet nem létezhet abban a szívben, mely elvesztette az ártatlanság nemes türelmét. Az erény és az ízlés majdnem ugyanaz, mivel az erény alig több, mint cselekvésre váltott jó ízlés, és a kettő legkifinomultabb érzései adják az igaz szeretetet. Hogy is kereshetnénk ezt az érzést a nagyvárosban, ahol önzés, pazarlás, kétszínűség veszi át a gyöngédség, az egyszerűség és az igazság helyét?

Délfelé járt az idő, mikor az utazók egy meredek és veszélyes útszakaszhoz értek, leszálltak hát, hogy sétáljanak. Az út egy erdős meredélyen vezetett, így ahelyett, hogy a kocsit követték volna, a frissítő árnyékot keresték föl. Harmatos frissesség járta át a levegőt, a fák alatt növő gyep zöld színével, a virágok illatával, melyet citromfű, kakukkfű és levendula gazdagított, és a minderre árnyékot vető fenyő, bükk és gesztenye magasztos termetével egészen nagyszerűvé tette a pihenőhelyet. Néha a sűrű lombozat teljesen elzárta a kilátást, néha megmutatott kisebb részleteket a távolból, amiből igen érdekes vidéket lehetett elképzelni, magával ragadóbbat, mint amit az utazók bárhol is láthattak eddig. Gyakran át is adták magukat a fantázia kalandozásainak.

A csenddel teli szünetek, amelyek időnként már korábban is megszakították Emily és Valancourt beszélgetését, ma még gyakoribbá váltak. A férfi sokszor esett az élénk lelkesültségből a legmélyebb töprengés állapotába, és néha olyan mesterkéletlen melankólia jelent meg mosolyában, hogy Emily nem tudta nem megérteni; mivel az ő szívét is érintette az érzelem, amiről árulkodott.

St. Aubert-re frissítően hatott az árnyék, a társaság továbbra is a lombok alatt andalgott, megpróbálván követni az útnak az irányát, mígnem rájöttek, hogy teljesen eltévedtek. Próbáltak a hegygerinc közelében maradni, mivel vonzotta őket a kilátás, míg az út egy másik szirten haladt keresztül. Valancourt hangosan szólongatta Michaelt, de csak a saját, sziklákról visszaverődő hangja felelt neki, és minden, az út keresésére vonatkozó erőfeszítése sikertelen maradt. Ilyen körülmények között fedeztek fel egy pásztorkunyhót, egy kicsit távolabb, a fák között, Valancourt odasietett, hogy útbaigazítást kérjen. Mikor elérte, csupán két kisgyermeket látott, akik az ajtó előtti gyepen játszottak. Benézett a házba, de ott se volt senki, és a nagyobbik fiú azt mondta, apjuk elvitte az állatokat, anyjuk pedig lement a völgybe, de hamarosan hazaér. Miközben a férfi azon tűnődött, mit is tegyen, meghallotta Michaelnek a sziklák között férfiasan bömbölő hangját, azok egészen belevisszhangoztak. Valancourt azonnal visszakiáltott neki, és igyekezett átvágni a bozóton, amely a meredélyt borította, a hang irányát követve. A kövekkel és a szederbokrokkal folytatott küzdelem után elérte Michaelt, sikerült elhallgattatnia, és meggyőznie, hogy figyeljen rá. Az út elég messze esett attól a helytől, ahol St. Aubert és Emily várakoztak, a kocsi nem könnyen tudott volna visszatérni az erdő széléhez, és St. Aubert-t igencsak kifárasztotta volna, ha meg kell másznia a hosszú és meredek ösvényt; Valancourt nagy gonddal próbált egy könnyebb felvezető utat találni, mint amit ő maga megtett.

Közben St. Aubert és Emily is megközelítették a kunyhót, és egy árnyékos fenyőhöz rögzített, rusztikus padon pihentek meg, miközben várták, hogy Valancourt visszatérjen hozzájuk odaföntről.

Az idősebb gyermek abbahagyta a játékot, csendben figyelte az idegeneket, miközben a fiatalabb folytatta az ugrándozást, és igyekezett rávenni bátyját, hogy csatlakozzon hozzá. St. Aubert boldogan figyelte a gyermeki ártatlanság képeit, mígnem eszébe jutottak saját fiai, akiket nagyjából ennyi idősen veszített el – és elsiratott anyjuk; gondolataiba mélyedt, mire Emily rákezdett egy olyan egyszerű, de vidám dalra, amilyeneket apja különösen szeretett, és amit egészen magával ragadó bájjal tudott megszólaltatni. St. Aubert rámosolygott a könnyein keresztül, megfogta a kezét, és gyöngéden megszorította, aztán próbálta legyőzni a mélabús gondolatokat, amelyek az elméjét foglalkoztatták.

Míg a leány énekelt, Valancourt közelebb ért; nem akarta őt megzavarni, ezért egy kicsit távolabb állt meg, és onnan hallgatta. Mikor vége lett a dalnak, csatlakozott a társasághoz, elmondta, hogy megtalálta Michaelt, és tud egy utat, amiről úgy gondolja, alkalmas feljutni a sziklára a kocsihoz. Egy erdős emelkedőre mutatott, mire St. Aubert tekintete elkomorult. A séta kifárasztotta, tartott a további hegymászástól. Ugyanakkor úgy vélte, talán így is kevésbé megterhelő lehet, mint a hosszú és egyenetlen kerülőút, ezért úgy döntött, megpróbálkozik vele; ám Emily, aki apja kényelmére különösen gondosan ügyelt, azt javasolta, pihenjen egy kicsit, és ebédeljenek meg a továbbindulás előtt, Valancourt pedig elment a kocsihoz az úti elemózsiáért.

Mikor visszatért, felvetette, foglaljanak helyet egy kicsit magasabban a hegyoldalban, ahol a fák szélesebb és pompázatosabb kilátást engednek, már épp indulni akartak, mikor egy fiatal nőre lettek figyelmesek, aki a gyermekekhez csatlakozott, megcirógatta őket, és könnyekre fakadt.

Ez a nagy bánat felkeltette az utazók együttérzését, megálltak hát, és nézték, mi történik. Az asszony karjába vette a kisebbik gyermeket, aztán észrevette az idegeneket, sietősen felszárította a könnyeit, és elindult a kunyhó felé. St. Aubert megtudakolta tőle, mi okozta a fájdalmát, kiderült, hogy férje, a pásztor, a nyári hónapokat mindig idefent töltötte, hogy vigyázzon a hegyekben legelésző nyájra, múlt éjszaka azonban elvesztette kevés kis vagyonát is. Egy cigánybanda, amely egy ideje megszállta a környéket, többet is elhajtott az uraság juhaiból. – Jacques-nak – tette hozzá az asszony, – volt egy kis spórolt pénze, vett rajta néhány bárányt, ezeket most mind oda kell adni az uraságnak az ellopottakért cserébe, és ami a legrosszabb, ha az minderről tudomást szerez, többé nem fogja rábízni a jószágokat, mivel igen kemény ember; és mi lesz akkor a gyermekeinkkel?

Az asszony ártatlan tekintete, egyszerűséggel kifejezett bánata hihetővé tette a történetet, St. Aubert és Valancourt is így látta, ezért utóbbi segítőkészen rákérdezett az ellopott állatok árára, de aztán csalódottan fordult félre. St. Aubert egy kis pénzt adott az asszony kezébe, Emily is hozzátett valamit a maga kicsi erszényéből, aztán elindultak a szikla felé; Valancourt hátramaradt, és beszélt a pásztornéval, aki már a hálától és a boldogságtól könnyezett. Megkérdezte, mennyi hiányzik még, hogy kifizethessék az ellopott birkákat, és megtudta, hogy alig kevesebb, mint az összes nála lévő pénz. Zavart és nyugtalan lett.

„Ez az összeg – mondta magában, – egészen boldoggá tenné ezt a családot, és nekem lehetőségem van megadni nekik –boldoggá tenni őket! De mi lesz velem? A maradék pénzből hogyan, mi módon juthatok majd haza?

Egy pillanatra megállt, nem akarta elkerülni a lehetőséget, hogy egy családot a csődből a boldogság állapotába emeljen, miközben azt mérlegelte, hogyan is folytathatná útját abból a kis pénzből, ami maradna neki.

Amíg ezen nyugtalankodott, megjelent maga a pásztor is; a gyerekek eléfutottak, egyiket a karjába kapta, a másik a kabátján csüngött, így közeledett lassacskán. Komor és reményvesztett tekintetét látva Valancourt azonnal meghozta a döntését, néhány aranyon kívül az összes pénzét otthagyta, majd St. Aubert és Emily után indult, akik lassan haladtak az emelkedőn. Valancourt rég érezte olyan könnyűnek a szívét, mint ebben a pillanatban, lelkét átjárta a boldogság, szinte táncolni lett volna kedve, körülötte minden sokkal szebbnek és érdekesebbnek tűnt, mint azelőtt. St. Aubert észrevette szokatlan élénkségét.

̶            Mi tette ilyen boldoggá? – kérdezte.

̶            Micsoda szép nap! – kiáltotta Valancourt. – Hogy ragyog a nap! Milyen üde a levegő! Micsoda szépségek mindenfelé!

̶            Valóban magával ragadó – mondta St. Aubert, aki eddigi tapasztalatai alapján képes volt megérteni, mi hozta ennyire lázba a férfit. – Milyen kár, hogy a gazdagok, akik bármikor ilyen napsütést szerezhetnének maguknak, inkább sötétben élnek – az önzés hideg árnyai közepette! Magának, barátom, bizonyára örökké így fog ragyogni a nap, hiszen a saját tettei mindig is elhozzák majd a jó szándék és az értelem közös napvilágát!

Valancourt-nak nagyon jól esett ez a bók, de csupán egy hálás mosollyal tudott rá válaszolni.

Tovább gyalogoltak az erdőben, a hegy füves dombjai között; és mikor elérték az árnyas csúcsot, ami a céljuk volt, az egész társaság ujjongásban tört ki. A hegy mögött, amelyen álltak, egy szinte függőleges, tömör sziklafal emelkedett a magasba, aztán különálló sziklacsúcsokká vált szét. Szürkeségét a töredezett hegyoldalban burjánzó növények és vadvirágok ragyogó színei ellensúlyozták, az odafönt növő fenyők és cédrusok sötétzöldje pedig kiemelte. Az alsóbb meredélyt, amelyen a szem könnyedén siklott le a völgybe, hegyi törpecserjék dús szövevénye tarkította, még lejjebb helyenként kibukkant egy-egy gesztenyefa csúcsa – nőttek arrafelé bőven –, köztük meglátták a pásztor kunyhóját, melyet csak nemrég hagytak maguk mögött, kékes füstcsóvája magasra gomolygott a levegőben. Mindenfelé a Pireneusok fenséges csúcsai látszottak, néhány félelmetes márványszirtekkel, melyek minden pillanatban más arcukat mutatták, ahogy különböző fény esett a felületükre, más, még magasabb hegyek csak havas tüskéknek tűntek, miközben alsóbb lejtőiket teljesen befedték a fenyőből, tölgyből és vörösfenyőből álló erdők, melyek egészen a völgyig lenyúltak. Ez volt a Pireneusok egyik szűk hágója, amely Roussillon tartományába vezetett, annak művelt tájai és zöldellő szépségei csodálatosan erős kontrasztot alkottak a körülötte fekvő vadregényes tájjal. A hegyek között már látszott a roussillon-i síkság, a távolság kékre festette, ahogyan beleolvadt a Földközi-tenger vizeibe, a partot jelző sziklák magányos őrséget alkottak, felettük sirályok köröztek. Helyenként egy-egy vitorla is felbukkant, fehéren tündököltek a napfényben, látszott, hogy egy világítótorony felé tartanak. Néha olyan messze tűnt fel egy hajó, hogy csupán azt mutatta, hol találkozik az ég a hullámokkal.

A völgy másik oldalán, az utazókkal éppen szemben, egy sziklás hágó nyílt Gascogne felé. Itt semmilyen emberi nyom nem mutatkozott. Tűéles gránitsziklák meredtek ki a völgyből, csúcsukkal a felhőkig nyújtózkodva, nem szakították meg őket sem erdők, még egy vadászkunyhó sem, hogy otthonosabbá tegye a vidéket. Helyenként egy hatalmas vörösfenyő vetette árnyát a szirtekre, néhol a sziklákon óriási kereszt magasodott, hogy az utazók számára árulkodjon annak a sorsáról, aki képes volt odáig merészkedni. Ez a vidék bizonyára tele volt útonállóval, ahogy Emily letekintett, szinte várta, hogy valamelyik szűk barlangból előbújnak, és portyára indulnak. Hamarosan nem kevésbé rémisztő látvány tárult a szeme elé, egy akasztófa magasodott a hágó bejárata melletti szirtről, közvetlenül az egyik kereszt fölött, amelyet már korábban észrevett. Ezek a jelek egyszerű és iszonyatos történetről árulkodtak. Inkább nem szólt róla St. Aubert-nek, de a látvány árnyékot vetett a kedélyére, vágyott minél előbb továbbindulni, hogy még napnyugta előtt elérjék Roussillont. St. Aubert-nek ugyanakkor szüksége volt némi táplálékra, leültek a rövid és száraz fűbe, és kinyitották az elemózsiás kosarat, miközben

Hűs szellő suttogón
Ringatja fent a zöld cédrust amott,
S a büszke pálma is lenéz rájuk;
Mennyek fuvallatát szívják vágyón,
Bőségesen lehellik azt a fenyvesek,
S virágzó völgyek, míg a mélyben lenn
Csermely zubog, s a vízesés.

                               (Thomson)

St. Aubert felfrissült a pihenéstől, és a békés magaslaton töltött időtől, Valancourt-t annyira elbűvölte a hely és a társaival folytatott kellemes beszélgetés, hogy úgy tűnt, el is feledkezett a továbbhaladásról. Az egyszerű étkezés végeztével még vetettek egy hosszú búcsúpillantást a csodás tájra, aztán elindultak fölfelé. St. Aubert megörült, mikor elérték a kocsit, Emily beszállt vele, de Valancourt még jobban szemügyre akarta venni a varázslatos vidéket, ahová alászállni készültek, mint ahogyan azt a kocsiból megtehette volna, eloldozta hát a kutyáit, és ismét velük indult meg az út szélén. Többször letért, ha máshonnan jobb kilátás ígérkezett, erre az öszvérek lassú tempója mellett bőven volt ideje. Amikor valamilyen igazán elbűvölő hely mutatkozott, azonnal tájékoztatta róla St. Aubert-t, aki bár maga túl fáradt volt a sétához, időnként mégis megállította a fogatot, hogy Emily kimehessen a sziklára körülnézni.

Estére elérték az alacsonyabban fekvő hegyeket, melyek már Roussillonhoz vezettek, és fenséges fallal övezték ezt a szép vidéket, csak a Földközi-tenger felőli, keleti oldalát hagyták szabadon. A művelt földterületek üde zöldjétől különösen kedvesnek tűnt ez a térség, mivel az alföldeken mindazok a szépséges növények virítottak, melyeket a kellemes éghajlat és a szorgos emberi kezek életre tudnak hívni. Narancs- és citromligetek illatoztak, a lombozatból kiragyogtak az érett gyümölcsök, a síkság felé ereszkedő lejtőkön pedig szőlőültetvények ígérgették kincseiket. Azon túl a tenger felé nyújtózó erdők és legelők között városok és falvak mutatkoztak, a tündöklő víz színén a távolban számtalan vitorla fehérlett, miközben az egész tájat lassan bíborba vonta az alkony. A vidék és a környező hegyek a harmónia és a fenség tökéletes képét alkották, hol „szépség alszik a szörny ölében”.

Mikor az utazók elérték a síkságot, virágzó mirtuszból és gránátalmafából nevelt sövények között haladtak Arles városába, ahol az éjszakát tölteni kívánták. Egyszerű, de tisztes szállásra találtak, és a nap fáradalmai és örömei után boldog estét tölthettek volna együtt, ha nem nyomta volna rá a bélyegét a közelgő elválás. St. Aubert úgy tervezte, reggel továbbindulnak a Földközi-tenger partja mentén Languedoc felé, és Valancourt, aki mostanára szinte teljesen felépült, többé nem tudott mire hivatkozni, hogy tovább kísérhesse új barátait, ezért úgy döntött, másnap elválik tőlük. St. Aubert, aki igencsak megkedvelte a fiatalembert, hívta, hogy jöjjön velük ezután is, de végül nem erőltette, Valancourt elég határozott volt ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, megpróbált nem méltatlannak lenni a jóindulatra. Így másnap reggelre hagyták a búcsút, hogy St. Aubert Languedoc felé induljon, Valancourt pedig a hegyek még ismeretlen útjain keresztül hazafelé. A férfi este sokszor volt csöndes és tűnődő, St. Aubert barátságosan, habár komoran viselkedett vele, Emily is egészen visszafogott volt, noha igyekezett derűsnek mutatkozni. Az egyik legmelankolikusabb este után, amit az utazók együtt eltöltöttek, mindenki visszavonult éjszakára.