6. fejezet

Nem számít Fortunám, ha szűkmarkú,
A természet bájától meg nem foszt,
Enyém az ég, hol az aranyhajú
Hajnal reggel fénylő pillantást oszt,
Enyém a föld, hol lábam lépdel most,
Erdők-mezők, forrás napnyugtakor,
Újjáéled bennem minden sejt s rost,
Szerencsét lessék csak félnótások,
Enyém tudás, erény, szív, mindenkor.

                                Thomson

Reggel Valancourt St. Aubert-rel és Emilyvel reggelizett, úgy tűnt, az éjszaka folyamán egyikük sem pihente ki magát túlságosan. St. Aubert-nek még mindig rossz volt a közérzete, Emilynek aggodalmában úgy tűnt, apját egyre jobban legyűri a betegség. Féltő gonddal figyelte a tekintetét, amelyet saját arca mindig hűségesen visszatükrözött.

Ismeretségük kezdetén Valancourt elárulta a nevét, és hogy melyik családból származik. St. Aubert számára egyik sem volt ismeretlen, mivel a családi birtokok, amelyek most Valancourt bátyjának tulajdonát képezték, alig több mint húsz mérföldre feküdtek La Vallée-tól, és a környéket járva időnként találkozott is az idősebb Valancourt-ral. Ez alapján még készségesebben fogadta jelenlegi útitársát, bár az megnyerő arca és modora alapján is elnyerte volna St. Aubert ismeretségét, aki hajlamos volt elsősorban a saját szemének hinni az emberek megítélésében, csupán ennyi alapján mégsem mutatta volna be az idegent leányának.

A reggeli csaknem olyan csöndben zajlott, mint az előző esti vacsora, az utazók töprengését egyszer csak a kocsikerekek zaja szakította félbe: a fogat megérkezett St. Aubert-ért és Emilyért. Valancourt felkelt a székéről, és az ablakhoz ment, valóban az ő fogatjuk volt, egy szó nélkül visszatért hát a helyére. Eljött az elválás pillanata. St. Aubert azt mondta Valancourt-nak, reméli, anélkül sosem jár majd La Vallée közelében, hogy meg ne látogatná őket, a férfi ezt megköszönte, és készségesen biztosította róla, hogy úgy lesz, közben félénken Emilyre sandított, aki mosollyal próbálta elűzni szíve komorságát. Pár percet még kellemesen elbeszélgettek, aztán St. Aubert elindult a kocsihoz, Emily és Valancourt csöndben követték. Utóbbi még a fogat ajtajánál téblábolt pár percig, mikor az utazók már elfoglalták a helyüket, és úgy tűnt, a társaságban senki nem tudja rávenni magát, hogy istenhozzádot mondjon. Végül St. Aubert ejtette ki a melankolikus szavakat, Emily továbbította őket Valancourt-nak, aki lehangolt mosollyal válaszolt, és a kocsi elindult.

Az utazók egy darabig csendben elmerültek a gondolataikban, ami nem is olyan kellemetlen állapot.

– Ígéretes fiatalember – szakította meg végül St. Aubert a hallgatást, – sok éve nem találkoztam senkivel, aki ilyen hamar a kedvemre lett volna. Felidézi ifjúságom napjait, mikor minden újnak és szépnek tűnt körülöttem. – St. Aubert felsóhajtott, aztán újra töprengésbe merült, és ahogy Emily visszanézett az útra, Valancourt még mindig a kis fogadó ajtajában állt, és szemével követte őket. Észrevette a lányt, intett neki, ő viszonozta az üdvözlést, míg végül az útkanyarulat el nem takarta a férfit a szeme elől.

– Emlékszem, amikor ennyi idős voltam – vette fel újra a beszélgetés fonalát St. Aubert. – Pontosan úgy gondolkodtam és éreztem, mint ő. Akkor megnyílt előtte a világ, most – bezárul.

– Drága apám, ne gondolkodjon ilyen mélabúsan! – válaszolta Emily, remegő hangon. – Remélem, még sok év előtt áll, hogy boldog legyen – és én is az legyek!

– Ó, az én Emilym! Hogy boldog legyél, igen. Nos, remélem, úgy lesz.

Letörölt egy lefutó könnyet, mosolyt erőltetett az arcára, és derűsebb hangon folytatta:

– Van valami az ifjúság lelkesültségében és mesterkéletlenségében, ami különösen kedvesnek tűnik egy idősebb ember szemében, ha a világ nem rontotta meg teljesen az érzéseit. Szívderítő és megújító, mint a tavasz látványa a beteg számára, valahogy átveszi az évszak szellemét, szeme felragyog a rövidke napsütéstől. Számomra Valancourt ez a tavasz.

Emily, aki gyöngéden megszorította apja kezét, még sosem hallgatta ilyen örömmel, hogy valaki kiérdemelte a dicséretét; még akkor sem, ha történetesen ő volt az illető.

Továbbutaztak, szőlőültetvények, erdők, legelők között, felderítette őket a táj regényes szépsége, melyet egyik oldalról a fenséges Pireneusok, a másikról a végtelen víztömeg határolt; nem sokkal dél után elérték Collioure városát, a Földközi-tenger partján. Itt megebédeltek, és megvárták, hogy hűvösebbre forduljon az idő, akkor továbbindultak a part mentén – azokon a gyönyörű partokon! – Languedoc irányába.

Emily csodálattal nézte a tenger végtelenségét, hogyan változott felülete a ráeső fényektől és árnyékoktól, erdős partjain hogyan olvadt egybe az őszi színekkel.

St. Aubert türelmetlenül várta, hogy elérjék Perpignant, ahová leveleket várt Quesnel úrtól, emiatt igyekezett annyira elhagyni Collioure-t, habár törékeny szervezetének azonnali pihenésre lett volna szüksége.

Néhány mérföld után el is szenderedett, és Emilynek, aki betett néhány könyvet a kocsiba, mikor elindultak La Vallée-ból, most akadt egy kis ideje, hogy beléjük merüljön. Különösen arra volt kíváncsi, amelyikből Valancourt előző nap olvasott, vágyott az örömre, hogy maga is meglássa az oldalt, melyen a szeretett barát tekintete csak nemrég suhant végig, hogy elidőzzön egy-egy résznél, mit az különösen csodált, hadd beszéljenek neki a férfi gondolatairól, és hozzák őt újra közel. Ám hiába kereste a könyvet, sehol nem akadt rá, helyette azonban egy Petrarca-verseskötetre lelt, amely Valancourt-hoz tartozott, a neve is szerepelt benne, és amelyből a férfi gyakran olvasott föl a költőre jellemző magasztos szenvedéllyel.

Alig tudta elhinni, ami bárki más számára nyilvánvaló lett volna, hogy a férfi szándékosan hagyta ott a maga könyvét az övé helyett, és a csere oka a szerelem volt, de ahogy türelmetlen boldogsággal kinyitotta a kötetet, és észrevette a ceruzás jeleket azokban a részletekben, amelyeket Valancourt hangosan felolvasott neki – és más, még gyengédebb érzelmeket leíró versekben, amit nem mert a hangjára bízni –, végül erre a meggyőződésre jutott.

Pár másodpercig csak annyit érzett, hogy szeretik, aztán felidézte mindazt a hangszínt és arckifejezést, amivel a férfi a szonetteket szavalta, és a lelki rezdüléseket, amelyeket sejteni lehetett belőlük; ahogy mindennek a gyöngéd érzelemnek az emlékei megrohanták, könnyekre fakadt.

Nem sokkal napnyugta után megérkeztek Perpignanba, ahol St. Aubert, ahogyan várta, leveleket talált Quesnel úrtól, azok tartalma olyan erősen és fájdalmasan érintette, hogy Emily megrémült, és amennyire tapintata engedte, igyekezett rávenni apját, árulja el, mi bántja, de az csupán könnyekkel válaszolt, és azonnal másról kezdett beszélni.

Emily, bár megállta, hogy az őt legjobban érdeklő témáról érdeklődjön, nagyon megrendült apja viselkedésétől, és álmatlan magányban töltötte az éjszakát.

Reggel továbbindultak a part mentén, egy másik földközi-tengeri város, Leucate felé, amely Languedoc és Roussillon határán helyezkedett el.

Útközben Emily újra szóba hozta az előző este történteket, láthatóan mélyen hatott rá St. Aubert hallgatása és nyomott kedélye, így a férfi végül megnyílt előtte.

– Drága Emily, nem akartam beárnyékolni az örömödet, amit ezek a szép vidékek keltenek benned, így egyelőre el akartam titkolni bizonyos körülményeket, amelyeket azonban idővel úgyis meg kell tudnod. De a nyugtalanságod meghiúsította a tervemet, hiszen most éppannyira szenvedsz, mint ha megtudnád mindazokat a tényeket, amelyeket közölnöm kell veled.

Quesnel úr korábbi látogatásában nem leltem sok örömömet, mivel azért jött, hogy elmondja egy részét azoknak a híreknek, amelyeket most megerősített. Talán hallottad, hogy említettem egy bizonyos párizsi Motteville úr nevét, de azt nem tudhattad, hogy a vagyonom nagy részét nála fektettem be.

Nagy bizalommal voltam iránta, és még most is szeretném hinni, hogy nem volt teljesen méltatlan a megbecsülésemre. A körülmények bizonyos összjátéka azonban odáig vezetett, hogy tönkrement – és én is vele.

St. Aubert szünetet tartott, hogy úrrá legyen az érzésein.

– A levelek, amelyeket az imént Quesnel úrtól kaptam – összegezte végül szilárd hangon, – Motteville úr üzenetét is tartalmazták, amely megerősítette, amitől a legjobban féltem.

– Akkor el kell hagynunk La Vallée-t? – kérdezte Emily hosszú szünet után.

– Ez még nem biztos – válaszolta St. Aubert. – Attól függ, Motteville milyen megállapodásra jut a hitelezőivel. Mint tudod, sosem volt túl nagy jövedelmem, ezek után egészen kicsi lesz! Te vagy az, gyermekem, aki miatt fájdalmat érzek! – utolsó szavai elhaltak.

Emily a könnyein át szeretettel rámosolygott apjára, de aztán igyekezett úrrá lenni az érzelmein:

– Drága apám – kezdte, – ne aggódjon miattam, vagy maga miatt, lehetünk még boldogok. Ha La Vallée megmarad nekünk, biztosan azok leszünk! Csupán egyetlen szolgát tartunk meg, és észre sem fogja venni a változást a jövedelmében! Nyugodjon meg, drága uram, nem fogjuk érezni azoknak a luxuscikkeknek a hiányát, amelyeket mások nagyra tartanak, mivel sosem értékeltük sokra őket, és a szegénység sem veheti el valamennyi vigaszunkat, nem foszthat meg az egymás iránti szeretetünktől, nem leszünk tőle kevesebbek egymás szemében, vagy bárki máséban, akinek a véleményére adunk.

St. Aubert a zsebkendőjével eltakarta az arcát, képtelen volt megszólalni, de Emily továbbra is ostromolta mindazokkal a gondolatokkal, amelyeket a történtek az elméjében keltettek.

– Emellett, drága apám, a szegénység nem foszthat meg bennünket a szellemi örömöktől. Nem foszthat meg attól a vigasztól, hogy a lelkierő és a jóakarat példáiról meséljen nekem, sem engem, hogy vigasztaljam azt, akit szeretek. Nem csökkentheti a nagy és a szép iránti csodálatunkat, nem gátolhatja meg, hogy elmerüljünk bennük, mivel a természeti jelenségek – azok a fenséges tájak, melyek annyira fölötte állnak minden mesterséges csillogásnak! – a szegény számára éppolyan elérhetőek, mint a gazdagnak. Miért is panaszkodnánk hát, amíg a legszükségesebbekből nem szenvedünk hiányt? Azok az örömök, amelyeket a pénz nem vehet meg, még mindig a mieink. Megtartjuk hát magunknak a gyönyörű természet luxusát, és csak az emberi világ felszínes értékeiről mondunk le!

St. Aubert nem volt képes válaszolni, keblére ölelte Emilyt, és a könnyeik összemosódtak – mégsem a fájdalom könnyei voltak. A szív szavai után minden más erőtlennek hatott volna, így egy ideig csendben maradtak. Utána St. Aubert ugyanúgy beszélt, mint azelőtt, ha elméje nem is nyerte vissza természetes nyugalmát, képes volt legalább a külsejére ráerőltetni azt.

Korán, még a nap folyamán elérték a regényes Leucate városát, de St. Aubert fáradt volt, ezért úgy döntött, itt töltik az éjszakát. Este arra még rávette magát, hogy sétálni induljon leányával a város környékén, ahonnan látszott a Leucatei-tó, a Földközi-tenger, Roussillon egy szelete a Pireneusokkal, és Languedoc gazdag vidékének jó része, mely az érő szőlőtől piroslott, amit a parasztok ekkoriban kezdtek gyűjteni. St. Aubert és Emily dolgos csoportokat láttak, hallották a szélben szálló vidám dalaikat, és már előre örültek annak, hogy másnap továbbutazhatnak a jókedvű tájban. A férfi úgy döntött, azután is a tengerpart közelében maradnak. Részben arra vágyott, hogy azonnal hazatérhessen, de visszatartotta a vágy, hogy megnyújtsa az örömöt, amit az utazás leányának okoz, és hogy próbára tegye a tengeri levegő hatását a saját betegségére.

A következő nap tehát folytatták az utazást Languedocon keresztül, a Földközi-tenger partját követve; a Pireneusok továbbra is fenséges hátteret biztosított a tájnak, jobbra a végtelen víz húzódott, balra pedig a hosszan elnyúló mezők, amelyek a kéklő horizontba vesztek. St. Aubert jókedvű volt, sokat beszélgetett Emilyvel, habár vidámságában volt valami erőltetett, néha a mélabú árnyékot vetett arcára, és elárulta igazi érzéseit. De Emily mosolya hamar elűzte azokat, a lány fájó szívvel is mosolygott, mivel látta, hogy a rossz hírek milyen erős hatást tettek apja lelkére és gyönge szervezetére.

Estére Felső-Languedoc egy kisvárosába értek, itt tervezték eltölteni az éjszakát, de nem találtak megfelelő szálláshelyet, mivel szüret ideje volt, így tovább kellett menniük a következő településre. A betegség és a fáradtság gyöngesége újból úrrá lett St. Aubert-en, így mielőbbi pihenésre volt szüksége, és már későre járt az idő; a szükség azonban nagy úr, utasította hát Michaelt, hogy menjenek tovább.

Languedoc gazdag vidéke, amely a szüret szépségeit és a francia mulatságok örömeit most mind felvonultatta, többé nem derítette fel St. Aubert-t, akinek állapota feltűnően ellentétben állt mindazzal a jókedvvel és ifjú szépséggel, amely körülvette. Ahogy bágyadt tekintetét végigjártatta a vidéken, rá kellett ébrednie, hogy szeme hamarosan nem nyílhat többé erre a világra.

– Ezek a távoli és magasztos hegyek – mondta magában, miközben vetett egy pillantást a Pireneusok nyugat felé húzódó láncolatára, – a dús földek, a kék égbolt, a napvilág derűje nem sokáig kerülnek már a szemem elé. A parasztok éneke – a boldog emberek hangja – nem lesz többé hallható a számomra!

Úgy tűnt, Emily okos tekintete olvas apja elméjében, olyan gyöngéd együttérzéssel nézett rá, ami elterelte a figyelmét a fájdalmas gondolatok örvényéről, csak az járt az eszében, hogy leányát védtelenül kell hagynia. A bánatát marcangoló fájdalom váltotta fel, mélyen felsóhajtott, aztán csendben maradt, amit a leány ugyancsak érteni látszott, gyöngéden megszorította a kezét, majd az ablak felé fordult, hogy elrejtse könnyeit. A nap utolsó sugara megcsillant a Földközi-tenger hullámain, és az alkony homálya hamar beborította a tájat, mígnem csak egy mélabús sugár maradt látható a nyugati horizonton, jelezvén a pontot, ahol a nap elsüllyedt az őszi est ködében. A vizek felől hűvös szél támadt, Emily lehúzta a kocsi ablakait, de a levegő, ami frissítően hatott az egészségesre, borzongatta a beteget, és St. Aubert azt kérte, húzzák föl az üveget. Növekvő rosszulléte miatt egyre nagyobb aggodalommal vágyott befejezni a mai utazást, megállította a kocsist, hogy megtudja, milyen messze van a legközelebbi megállóhely.

– Kilenc mérföldre – válaszolta az.

– Nem hiszem, hogy kibírom addig – válaszolta St. Aubert, – érdeklődjön útközben, vajon akad-e olyan ház az út mellett, amelyben szállást kaphatnánk.

Hátrasüllyedt az ülésében, Michael csattintott az ostorával, aztán nekiindult, és vágtában folytatta az utat, míg St. Aubert az ájulás határán rászólt, hogy álljon meg. Emily aggódva tekintett ki a kocsiablakon, meglátott egy parasztot az úttól nem messze, megvárták, amíg odaér, akkor a kocsis megkérdezte, akad-e ház az út mellett, ahol meg lehetne szállni.

Az azt válaszolta, hogy nem tud róla. – Egy kastély ugyan van abban az erdőben, jobb felé – tette hozzá, –, de úgy vélem, ott nem fogadnak senkit, és az utat sem tudnám megmutatni, nem vagyok idevalósi.

St. Aubert kérdezni akarta még a kastéllyal kapcsolatban, de a paraszt hirtelen továbbindult. Némi töprengés után a férfi arra utasította Michaelt, lassan induljanak meg az erdő felé. A szürkület minden pillanatban egyre áthatolhatatlanabbá vált, mind nehezebb volt megtalálni az utat. Hamarosan újabb parasztba botlottak.

– Melyik út vezet az erdei kastélyba? – kiáltott rá Michael.

– Az erdei kastélyba! – hökkent meg a paraszt. – Úgy érti, a tornyos kastélyba?

– Nem tudom, milyen tornyokról beszél – válaszolta Michael, – arra a fehér épületre gondolok, ami már látszik innen a fák között.

– Igen, az az egyik torony, kik maguk, hogy oda tartanak? – kérdezte az ember meglepetten.

A furcsa kérdést és annak különös hangsúlyát hallva St. Aubert kinézett a kocsiból.

– Utazók vagyunk – mondta, – akik szállást keresnek éjszakára, előfordulhat ilyesmi a közelben?

– Nem, hacsak meg nem kísértik a szerencséjüket amott – válaszolta a paraszt, az erdő felé mutatva. – De nem javaslom, hogy odamenjenek.

– Kié az a kastély?

– Magam sem tudom, uram.

– Akkor tehát lakatlan?

– Nem az, azt hiszem, egy gondnok és egy házvezetőnő lakik benne.

Ezt hallván St. Aubert úgy döntött, folytassák az utat a kastélyhoz, és kockáztassák meg a visszautasítás esélyét; arra kérte tehát a helybélit, mutassa az utat Michaelnek, jutalmat ígért neki a fáradozásaiért. A férfi egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta, más dolga van, de az utat nem téveszthetik el, ha abba a jobb oldali fasorban befordulnak, és rámutatott. St. Aubert még szólni akart, de a paraszt jó éjszakát kívánt, és elsétált.

A kocsi megindult a fasor felé, ott kapu állta útjukat, Michael leszállt, hogy kinyissa, ősöreg tölgyek és gesztenyék sorába érkeztek, azok megszakítatlan lombkoronái magas boltozatot alkottak. Valami baljósnak és elhagyatottnak tűnt a fasorban, a magányos csendben, Emily szinte megborzongott, ahogy végighaladt rajta; felidézvén, hogyan szólt a paraszt a kastélyról, rejtelmes értelmet vélt felfedezni a szavakban, amit akkor még nem sejtett, mikor az kiejtette őket. Próbált úrrá lenni ezen a rossz előérzetén, figyelembe véve, hogy talán csak bús képzeletének szülötte, melyet a körülmények minden ilyesmire fogékonnyá tettek.

Lassan haladtak, mert már majdnem teljesen besötétedett, mindez az út egyenetlenségével és az öreg fák gyakran földfelszín fölé bukkanó gyökereivel szükségessé tette az óvatosságot. Egyszer csak Michael váratlanul megállította a kocsit, és mikor St. Aubert kinézett az ablakon, hogy rákérdezzen ennek okára, észrevett egy alakot, aki egy kicsit távolabb haladt a fasorban. A homályban nem lehetett felismerni, mi az, így St. Aubert arra utasította Michaelt, haladjon tovább.

– Ez a vidék igen vadnak tűnik – mondta Michael. – Ház sem látszik, nem gondolja uraságod, hogy vissza kellene fordulnunk?

– Menjünk egy kicsit tovább, és ha akkor sem látunk semmilyen házat, akkor visszatérhetünk az útra – válaszolta St. Aubert.

Michael vonakodott, de elindult, a rendkívüli lassúság miatt St. Aubert újra kinézett az ablakon, hogy noszogassa, mire újra észrevette az előbbi alakot. Valahogy megijedt tőle, talán a hely nyomottsága tette még nyugtalanabbá, mint egyébként volt. Bármi is volt az oka, megállította Michaelt, és kérte, szólítsa meg az ismeretlent a fasorban.

– Kérem, Uram, lehet, hogy rabló!

– Magam sem örülök neki – felelte St. Aubert, aki nem tudott el nem mosolyodni a naiv mondaton –, de aztán visszatérünk az útra, mivel úgy látom, itt nem fogunk rátalálni arra, amit keresünk.

Michael azonnal megfordult, és nagy örömmel indult meg visszafelé, mikor egy hang hallatszott bal felől a fák közül. Nem parancs vagy jajkiáltás volt, hanem valamiféle síri zengés, mely aligha lehetett embertől származó. A férfi rácsapott az öszvérekre, mígnem azok teljes gyorsasággal indultak meg, nem törődve a sötéttel, az egyenetlen talajjal és az egész társaság nyakával, meg sem álltak a kapuig, ami a fasorból a főútra nyílt, ahol aztán Michael mérsékeltebb tempóra fogta vissza őket.

– Nagyon gyenge vagyok – mondta St. Aubert, leánya kezét fogva.

– Hát még rosszabbul van, apám! – tört ki Emily, akit egészen megrémített ez a hang. – Rosszabbul, és itt nem találhatunk segítséget! Istenem! Mit tehetnénk?

A férfi a leány vállára hajtotta a fejét, míg az a karjával próbálta tartani, újra megállították hát Michaelt. Ahogy elhallgatott a kerekek zörgése, zeneszó csendült fel, amely Emily számára a remény hangját jelentette.

– Ó, akkor valamilyen emberi lakhely közelében vagyunk! Hamarosan segítségre lelhetünk!

Nyugtalanul fülelt, a dallam messziről szólt, úgy tűnt, az erdő egy távolabbi, út menti szakaszából, mikor a leány fürkészni kezdte a fákat, hogy megtalálja a forrását, a gyenge holdvilágban feltűnt valami kastélynak látszó épület. Nehéz lett volna azonban odajutni. St. Aubert mostanra túl rosszul lett, hogy kibírja a kocsi mozgását, Michael nem hagyhatta magára az állatait, és Emily, aki még mindig az apját támogatta, félt őt magára hagyni, ahogy attól is, hogy távolabbra merészkedjen, nem tudván, ki és mi vár rá. Mégis dönteni kellett, minél előbb, így St. Aubert azt mondta Michaelnek, induljanak el lassan, de még alig haladtak, mikor eszméletét vesztette, így a kocsi újra megállt. A férfi egészen mozdulatlanul feküdt.

– Drága, drága apám! – zokogott fel Emily, attól tartván, hogy a férfi haldoklik, – szóljon csak egy szót, hadd halljam a hangját!

Választ azonban nem kapott. Rettegéstől sújtva arra kérte Michaelt, hozzon vizet az út mellett csordogáló kis csermelyből, és mikor a férfi odanyújtotta neki a kalapjában, remegő kézzel meghintette vele apja arcát, amely a ráeső holdfényben úgy tűnt, mintha a halál jeleit mutatná. Emilynek az önmagáért való félelmét most felváltotta egy erősebb érzés, és miközben St. Aubert-t Michael gondjaira bízta, aki nem volt hajlandó eltávozni az öszvérei mellől, ő maga szállt ki a fogatból, hogy megkeresse a kastélyt, amit a távolban látott. Csendes, világos éj volt, és a zene, amely még mindig a levegőben szállongott, lépteit a főútról egy árnyas ösvényre vezette, az erdő felé. Elméjét annyira elfoglalta az apjáért érzett félelem és reszketés, hogy magával már egyáltalán nem törődött, míg a fölé boruló lombkorona egyre mélyebb árnya, amely mostanra teljesen kizárta a holdfényt, és a hely elhagyatottsága eszébe idézte, milyen veszélyes helyzetbe került. A zene elhallgatott, már csak a szerencséjében bízhatott. Egy pillanatra bizonytalanul megállt, de aztán eszébe jutott apja állapota, és ez legyőzött benne minden magáért való aggodalmat, így továbbindult. Az ösvény véget ért a fák között, és hiába keresett házat vagy egy emberi lényt a közelben, és hasonlóképpen hiába próbált valamilyen hangot elkapni, hogy irányt mutasson neki. Mégis sietősen folytatta az útját, nem tudván, merre, elkerülte a tisztásokat, csak a szélükön haladt, míg egy elhanyagolt fasor hívta fel magára a figyelmét, amely szélesre nyílt a holdfényben. Az út elhagyatottsága eszébe juttatta azt, amely a tornyos kastélyhoz vezetett, azt kellett hinnie, hogy ez is ugyanahhoz a birtokhoz tartozik, talán ugyanoda is vezet. Miközben azon töprengett, kövesse-e vagy sem, hangos mulatság összefonódó hangjai csendültek fülébe, de aztán úgy tűnt neki, az emberek nem örömükben, hanem félelmükben kiáltoznak, így a lány ledermedt a rémülettől. Ahogy állt, az útról, ahonnan jött, valaki szólongatni kezdte, azt gondolta, Michael az, első felindulásból vissza akart sietni, de aztán meggondolta magát – arra gondolt, hogy Michaelt csak a legrendkívülibb dolog vehette rá, hogy magára hagyja az állatait, attól tartva, hogy apja haldoklik, nagy lendülettel ismét nekiindult, azzal a csekély reménnyel, hogy az erdei emberektől segítséget kaphat.

Szíve félelemmel vegyes várakozással kalimpált, ahogy megközelítette a helyet, ahová a hangok vezették, többször megriadt, mikor léptei alatt megzörrentek a lehullott levelek. Úgy tűnt, az emberek egy holdfényes kis tisztáson vannak, amit már korábban észrevett, nem messze onnan, ahol állt; a fák törzse között rálátott egy kis kerekded füves területre, melyet teljesen körbevett az erdő, ott vett észre egy csapatnyi embert. Közelebb érve az öltözékükből rájött, hogy parasztok lehetnek, fel is tűnt neki néhány kunyhó, elszórva az erdő szélén, mely az egész jelenet fölé magasodott. Amíg körbenézett, és igyekezett felülemelkedni aggodalmán, amely visszatartotta, az egyik kunyhóból több parasztlány is kijött, zene csendült fel, és megkezdődött a tánc. Boldog szüreti muzsika volt, ugyanolyan, mint amit korábban hallott. Szívét újra eltöltötte az apjáért érzett félelem, nem bírta elviselni az ellentétet a vidám jelenet és saját fájdalma között. Sietve megindult egy idősebb emberekből álló csapat felé, akik az egyik kunyhó bejáratánál ültek, elmagyarázta a helyzetét, és a segítségüket kérte. Többen készségesen felkeltek, felajánlották, amivel csak szolgálni tudnak, és követték Emilyt, aki mintha a széllel szállna, sietett az út felé.

Mire visszaért a kocsihoz, St. Aubert magához tért. A férfi, mikor feléledve megtudta Michaeltől, hova ment a leánya, úgy érezte, az iránta való aggodalma minden saját magával kapcsolatos gondolatát legyőzi, és utánaküldte a kocsist, hogy keresse meg. Ám még mindig nagyon gyenge volt, és mivel úgy érezte, nem képes messzebbre utazni, rákérdezett, van-e a közelben fogadó, és hogy eljuthatnak-e az erdei kastélyba.

– A kastélyban nem kaphatnak szállást, uram – mondta egy tiszteletreméltó parasztember, aki követte Emilyt az erdőből, – majdnem teljesen lakatlan. De ha megtisztel vele, hogy felkeresi a házamat, öné lehet a legjobb ágy, amit csak nyújtani tudok.

Mivel St. Aubert maga is francia volt, nem lepődött meg honfitársa udvariasságán, de még betegsége ellenére is értékesebbnek érezte az ajánlatot a stílus miatt, amivel azt átadták. Túlságosan illedelmes volt ahhoz, hogy mentegetőzzön vagy habozzon, elfogadja-e a paraszt vendégszeretetét, azonnal igent mondott, ugyanazzal a nyílt őszinteséggel, amivel a másik szólt hozzá.

A fogat lassan megindult, Michael követte a parasztokat az ösvényen, amelyen Emily is ment, amíg el nem érték a holdsütötte tisztást. St. Aubert annyival jobban érezte magát vendéglátója udvariassága és a közeli pihenés ígéretének következtében, hogy édes megelégedettséggel nézett végig az éjszakai jeleneten, körben az árnyas erdő, amelyen keresztül itt-ott átsütött a fény, egy kunyhót vagy egy csörgő patakocskát világítva meg. Megkönnyebbülve hallgatta a gitár és a tamburin vidám hangját, bár mikor meglátta a parasztok népi táncát, szemébe könnyek szöktek, nem csupán a fájdalmas lemondás könnyei. Emily másként érzett, az apjáért való metsző félelem mostanra lágyabb melankóliává szelídült, amelyet az öröm minden hangja – éppen a kontraszt miatt – felerősített.

A tánc abbamaradt a fogat érkeztére, ami ebben a félreeső erdőben olyan ritka jelenség volt, hogy a parasztok igen kíváncsian gyűltek köré. Mikor megtudták, hogy egy beteg idegen érkezett, több leány átfutott a rét túloldalára, és borral, valamint több kosárnyi szőlővel tértek vissza, amit az utazóknak adtak – mindegyik kedvesen elhárítva a visszautasítást.

A kocsi végül egy takaros kis háznál állt meg, a tiszteletreméltó házigazda segített St. Aubert-nek leszállni, bevezette őt és Emilyt egy kisebb szobába, melyet csak a redőnyön át besütő holdfény világított meg. St. Aubert megörült, hogy végre megpihenhet, helyet foglalt egy karosszékben, érzékeit felüdítette a hűvös és simogató levegő, amely lágyan ringatta a házat körülvevő loncot, és bevitte édes illatát a szobába. A házigazda, akinek a neve La Voisin volt, elhagyta a szobát, de hamarosan gyümölccsel, tejszínnel és mindazokkal a vidéki javakkal tért vissza, amit egy ilyen kunyhó csak megengedhet, mesterkéletlen mosollyal helyezte őket vendégei elé, majd megállt St. Aubert karosszéke mögött. A férfi arra kérte, foglaljon helyet az asztalnál, és mikor a gyümölcs enyhítette ajka lázát, és valamivel jobban lett, beszélgetni kezdett a házigazdával, aki elmesélt néhány részletet magával és a családjával kapcsolatban, érdekes történetek voltak, mert szívből jöttek, és a családi szeretet gyöngéd törődéseinek képét festették. Emily apja mellett ült, a kezét fogva, és ahogy hallgatta az idős férfit, szívében rokonszenvet keltettek az elhangzottak, és a fájdalmas ráismerés könnyei árasztották el szemét arra az érzésre, hogy a halál talán hamarosan megfosztja őt élete legnagyobb áldásától. Az őszi est lágy holdfénye, a távoli zene hangja, ami mostanra csupán szomorkás dünnyögésnek hangzott, még fokozta szíve melankóliáját. Az idős férfi tovább beszélt a családjáról, St. Aubert csendben maradt.

– Csak egyetlen leányom maradt életben – mesélte La Voisin, – de boldog házasságban él, ő a mindenem. Mikor elvesztettem a feleségem – sóhajtott, – Agneshez és a családjához költöztem, sok gyermeke van, ők most mind odakinn táncolnak, jókedvűek, akár a szöcskék – legyenek is azok minél tovább! Remélem, körükben fejezhetem be az életem, uram. Most már öreg vagyok, nem élhetek sokáig, de az embernek vigasztalást jelent, ha a gyermekei körében halhat meg.

– Kedves barátom – válaszolta St. Aubert remegő hangon, – remélem, sokáig élhet még a körükben!

– Jaj, uram, az én koromban már nem számítunk ilyesmire! – válaszolta a férfi, és elhallgatott. – Nem is kívánhatok ilyesmit – folytatta, – mivel abban bízom, hogy ha meghalok, a mennybe kerülök, ahova szegény feleségem is előrement, néha már szinte azt képzelem, őt látom, egy csendes, holdvilágos éjszakán, ahogy az árnyak között sétál, amelyeket annyira szeretett. Mit gondol, uram, lehetőségünk van újra visszatérni a Földre, miután kiléptünk a testünkből?

Emily nem bírta többé visszafojtani a szívét szorongató érzést, könnyei apja magához szorított kezére omlottak. Az megpróbált szólni, de végül csak egészen halkan sikerült neki:

– Remélem, lehetőségünk lesz lenézni azokra, akiket itthagyunk a Földön; de csak remélni tudom, hogy így lesz, a jövő még elfedi a szemünk elől; csupán a hitre és a reményre támaszkodhatunk ezzel kapcsolatban. Nem tudhatjuk biztosan, hogy a test nélküli szellemek törődhetnek azokkal, akiket valaha szerettek, de ártatlan reményt érezhetünk ez iránt. Én ezt a reményt sosem fogom feladni! – folytatta, miközben letörölte leánya arcáról a könnyet, – mert megédesítheti a halál keserűségét.

Könnyek csorogtak végig lassan az arcán, La Voisin is sírt, és egy darabig csend uralkodott. Aztán a házigazda folytatta a témát:

– De abban hisz, uram, hogy a másik világban találkozhatunk azokkal a családtagjainkkal, akiket szerettünk itt a Földön? Én erősen hiszek benne.

– Akkor higgyen benne! – válaszolta St. Aubert. – Igen kegyetlenek lennének az elválás fájdalmai, ha örökkévalónak hinnénk őket. Várj csak, én drága Emilym, találkozni fogunk újra! – szemét az ég felé emelte, egy holdsugár az arcára esett, békét és lemondást mutatott meggyötört vonásain.

La Voisin érezte, hogy túl messzire ment, így témát váltott:

– Egészen besötétedett, elfelejtettem világot gyújtani.

– Hagyja, ezt a fényt szeretem a legjobban – válaszolta St. Aubert. – Üljön csak le, barátom! Emily, drágám, most jobban vagyok, mint bármikor a nap folyamán, ez a levegő egészen felüdít. Tudok örülni a nyugodt órának, és a zenének, ami olyan távolról zeng. Hadd lássalak mosolyogni! Ki az, aki ilyen jó érzékkel játszik a gitáron? Ketten vannak, vagy csak a visszhang felel rá?

– Visszhang az, uram, azt hiszem. Éjjelente, mikor minden csöndes, gyakran hallani ezt a gitárszót, de senki nem tudja, ki a muzsikus; néha énekhang is társul hozzá, olyan édes-bús, hogy azt lehetne gondolni, az erdőben kísértetek tanyáznak.

– Bizonyára kísértik az erdőt, de azt hiszem, hogy halandó emberek – mosolyodott el St. Aubert.

– Néha éjfélkor is hallom, mikor nem tudok aludni – folytatta La Voisin, nem törődve a megjegyzéssel –, szinte az ablakom alatt szól, és még sosem hallottam hasonló muzsikát, előfordul, hogy annyira felidézi szegény feleségemet, sírnom kell. Néha odamegyek az ablakhoz, hogy látok-e valakit, de ahogy kinyitom a redőnyt, a zene azonnal elhallgat, és senki nem mutatkozik. Aztán csak hallgatok, hallgatok, míg végül annyira érzékennyé válok, hogy a falevelek zizegése is megriaszt. Azt mondják ez a muzsika sokszor előre jelzi az emberek halálát, de én már évek óta hallom, és túléltem a figyelmeztetést.

Emily, bár elmosolyodott ezen a nevetséges babonán, a jelenlegi lelkiállapotában nem tudta teljesen kivonni magát a hatása alól.

– Nos, barátom – mondta St. Aubert, – senki nem gyűjtötte még össze a bátorságát, hogy kövesse a hangot? Akkor biztosan kiderülne, ki a muzsikus.

– De igen, uram, néhányan követték egy darabig az erdőben, de a zene akkor is elhalkult, éppoly távolinak hangzott, mint valaha, és az emberek végül attól féltek, veszélybe vezeti őket, és nem mentek tovább. Nagyon ritkán csendül fel ilyen korai órán, általában éjfél felé hallani, mikor az a fényes csillag, amely épp ott emelkedik a torony mellett, balra alászáll az erdőbe.

– Miféle torony? – kapta fel a fejét St. Aubert. – Nem látom.

– Már bocsásson meg uram, de látnia kell, egészen ráesik a holdfény, a fasor végén, ott a távolban, a hozzá tartozó kastélyt elrejtik a fák.

– Valóban, apám – mutatott rá Emily, – nem látja, hogy valami megcsillan ott a sötétlő erdőben? Azt hiszem, a szélkakas látszik a holdsugárban.

– Igen, most már látom. És ki a kastély tulajdonosa?

– Villeroi márki volt az – közölte La Voisin nyomatékosan.

– Ah! – sóhajtott St. Aubert. – Hát ilyen közel vagyunk Le-Blanchoz? – a hír egészen felzaklatta.

– Ez volt a márki kedvenc lakhelye – folytatta La Voisin. – De aztán elfordult tőle, és évekig felé sem nézett. Később hallottuk, hogy meghalt, és a kastély másnak a tulajdonába került.

St. Aubert mélyen eltűnődött, de az utolsó mondatra felkapta a fejét. – Meghalt tehát! Istenem! Mikor?

– Úgy hírlik, öt hete – válaszolta La Voisin. – Ismerte a márkit, uram?

– Különös… – felelte St. Aubert, nem törődve a kérdéssel.

– Miért különös, uram? –kérdezte Emily, félénk kíváncsisággal.

Apja nem válaszolt, hanem ismét eltűnődött, aztán néhány pillanat múltán, mikor feleszmélt, megkérdezte, ki örökölte a birtokot.

– Már nem emlékszem a címére, uram – felelte La Voisin, – de az uraság leginkább Párizsban lakik, nem hallottam még róla, hogy ide akarna látogatni.

– Akkor tehát a kastélyt zárva tartják?

– Alig jobb a helyzet, az öreg házvezetőnő és férje, a gondnok, karbantartják, de ők maguk egy közeli kunyhóban élnek.

– Gondolom, elég nagy a kastély – kapcsolódott be Emily is, – biztosan nagyon üresnek érezné mindössze két lakó.

– Nagyon üres, bizony, kisasszony – válaszolta La Voisin, – az egész birtok áráért sem töltenék el benne egy éjszakát.

– Hogyan? – eszmélt fel St. Aubert a gondolataiból. Ahogy házigazdája megismételte az utolsó mondatot, hirtelen felnyögött, majd mint aki igyekszik elterelni róla a figyelmet, gyorsan megkérdezte La Voisint, mióta lakik a környéken.

– Szinte gyerekkorom óta – válaszolta az.

– Akkor emlékszik a néhai márkinéra is? – kérdezte St. Aubert, egészen más hangon.

– Ó, uram – már hogyne emlékeznék! Sokak emlékében él ő errefelé.

– Igen – válaszolta St. Aubert. – Én is egy vagyok azok közül.

– Ah, uram! Akkor emlékszik a legszebb és legnagyszerűbb asszonyra! Jobb sorsot érdemelt volna.

St. Aubert szemébe könny szökött. – Elég lesz, barátom – mondta olyan hangon, ami majdnem elcsuklott az érzelmektől. – Elég lesz.

Emily, bár rendkívül meglepte apja viselkedése, megállta, hogy ezt az érzését bármiféle kérdéssel fejezze ki.

La Voisin mentegetőzni kezdett, de St. Aubert félbeszakította: – Szükségtelen magyarázkodnia. Váltsunk témát! A zenéről beszélt, amit az imént hallottunk.

– Így volt, uram. De hallga! Újrakezdődik, figyelje a hangot! – mind csöndben maradtak:

Az éjben lágy és ünnepélyes dal
Kélt, mint megrészegítő illatár,
Lebegve járta át a léget ím,
Hogy még a Csönd is arra vágyott, hadd
Lehetne más, mint volt, helyét vegye
Az édes dallam át.

Milton

Az énekhang néhány pillanat múlva szertefoszlott, és már csak a hangszer zengett halkan.

St. Aubert felismerte, hogy sokkal teltebb és dallamosabb melódiát szólaltat meg, mint amire a gitár képes, ugyanakkor lágyabbat és mélabúsabbat, mint a lant.

Tovább füleltek, de az ének nem csendült fel többé.

– Különös! – törte meg a csendet végül St. Aubert.

– Nagyon különös! – válaszolta Emily is.

– Úgy van – tette hozzá La Voisin, és újra elhallgattak. Majd hosszabb szünet után a férfi újra megszólalt:

– Idestova tizennyolc éve, hogy először hallottam ezt a muzsikát. Emlékszem, szép nyári éjszaka volt, mint most, csak későbbre járt, az erdőben sétáltam, egyedül. Arra is emlékszem, hogy nagyon lehangolt voltam, mert egyik fiam igen beteg volt, és attól féltünk, el fogjuk veszíteni. Egész este az ágya mellett virrasztottam, amíg az anyja aludt, mivel előző éjszaka ő maradt mellette. Miután újra átadtam neki a helyemet, vágytam egy kis friss levegőre, nagyon fülledt volt a nap. Ahogy a fák alatt sétáltam mélázva, a távolból zene hallatszott, azt gondoltam, Claude játszik a fuvoláján, gyakran tette szép estéken, a kunyhója bejáratánál ülve. De amikor megérkeztem a tisztásra (sosem fogom elfelejteni), és felnéztem az északi fényre, ami azon az estén beragyogta az égboltot, egyszer csak meghallottam ezeket a hangokat! – nem tudom leírni. Mintha angyalok dala volna, fölnéztem ismét, szinte vártam, hogy megjelennek odafenn a mennyben. Mikor hazaértem, elmeséltem, amit hallottam, de csak nevettek rajtam, azt mondták, biztos a pásztorok játszottak a sípjaikon, és nem tudtam meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Néhány éjjel később azonban a feleségem is hallotta ezeket a hangokat, és hasonlóan meglepődött, mint én, aztán Denis atya egészen megrémítette, mikor azt mondta, a zene a gyermeke halálát jelzi előre, és hogy ezt a zenét gyakran hallják, ha egy háznál haldokló van.

Mikor Emily ezt meghallotta, egészen új, babonás félelemmel húzta össze magát, alig tudta elrejteni zaklatottságát St. Aubert elől.

– De a fiú életben maradt, uram, annak ellenére, amit Denis atya mondott!

– Denis atya – ismételte meg St. Aubert, aki türelmesen hallgatta az idős ember hosszas elbeszélését. – Akkor egy kolostor is van a közelben?

– Úgy van, uram, a Szent Klára kolostor nincs messze tőlünk, csak egy kicsit tovább kell menni a tengerparton.

– Ah – mintha St. Aubert-en egy régi emlék lett volna hirtelen úrrá. – A Szent Klára kolostor!

Emily észrevette, hogy a bánat felhői sötétlenek arcán, melyekhez némi borzadás is társult, vonásai megmerevedtek, és ahogy megvilágította őket az ezüstös holdvilág, márványszobornak tűnt, amely mintha reménytelen fájdalommal hajolna egy halott porai fölé…

míg az éles fény
Homályos holdsugárból őrá hull.

(A száműzöttek)

– Drága apám – kezdte Emily, hogy elterelje a gondolatait. – Elfeledkezik róla, hogy pihennie kellene! Ha a kedves házigazdánk megengedi, megvetem az ágyát, mivel tudom, hogy szereti.

St. Aubert összeszedte magát, szeretettel rámosolygott, és azt mondta, nem szeretné, ha ezzel tovább fárasztaná magát, és La Voisin, akinek a vendégei iránti törődését megszakította az eszébe jutó történet, most felkelt a székéről, elnézést kért, amiért még nem hívta át Agnest a túloldalról, és kisietett a szobából.

Hamarosan visszatért a leányával, egy kellemes arcú fiatalasszonnyal, Emily megtudta tőle, amit még csak nem is sejtett, hogy az ő elszállásolásuk miatt La Voisin családjának egy része átadta az ágyát. Sajnálkozott, hogy így kellett történnie, de Agnes válasza bizonyította, hogy apja udvarias és vendégszerető természetének legalább egy részét ő is biztosan örökölte. Elintézték, hogy néhány gyermeke és Michael egy szomszédos kunyhóban aludjanak.

– Ha holnapra jobban leszek, drágám – mondta St. Aubert, mikor Emily visszatért hozzá, – elindulunk kora reggel, hogy a nap melegét valahol a hűvösben várhassuk ki, aztán hazafelé vesszük az irányt. A jelenlegi állapotomban és hangulatomban nem tudom tovább örömömet lelni egy hosszabb utazásban, és nagyon szeretnék már La Vallée-ban lenni.

Bár Emily is szeretett volna már hazatérni, elkeseredett, hogy apja ilyen hirtelen szánta rá magát a döntésre, úgy gondolta, ez súlyosabb betegségről árulkodik, mint amit a férfi beismert.

St. Aubert visszavonult pihenni, Emily is a maga kicsiny kamrájába, de nem tudott azonnal elaludni, gondolatai visszatértek ahhoz, amit az eltávozott lelkekről beszéltek – ez a téma most különösen nagy hatással volt rá, mikor úgy érezte, szeretett apja is hamarosan csatlakozik hozzájuk. Elmélázva kikönyökölt a nyitott kis ablakba, és gondolataiba merülve emelte szemét az ég felé, melynek kék és felhőtlen boltozatát sűrűn pettyezték a csillagok, talán ott van a lelkek világa, akik már elhagyták a halandók szféráját. Ahogy tekintete bejárta a végtelen étert, lelke ismét Isten nagysága felé közeledett, így szemlélte a jövőt. A nyüzsgő alsó világ semmilyen jele nem zavarta meg az eszmefuttatását, a vidám tánc már rég abbamaradt, a falu minden lakója hazatért otthonába. A halk szellő mintha meg se rezdült volna a fák felett, csak néha törte meg a csendet egy távoli kolomp vagy egy zár kattanása. Végül már az emberi mozgás utolsó hangjai is elhaltak. Emelkedetten és átszellemülten állt az ablakban, miközben a szemébe gyakran szöktek a magasztos csodálat és az ünnepélyes megrendülés könnyei, csak állt az ablakban, míg az éjfél sötétbe nem borította a világot, és a csillag, amit La Voisin mutatott, belesüllyedt az erdőbe. Eszébe jutott, mit mondott az öreg róla és a misztikus muzsikáról, és ahogy tűnődött, félig várta, félig félte, hogy újra felcsendül, felidézte, milyen szélsőséges érzelmeket mutatott apja Villeroi márki halálának említésekor, és a márkinő sorsát illetően, erős kíváncsiság ébredt benne, hogy megtudja, milyen titkos okok állnak a reakciói mögött. Már csak azért is különösen meglepett és kíváncsi volt, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta a Villeroi nevet.

Az éj csöndjét azonban semmilyen zene nem törte meg, és Emily, mikor rájött, milyen késő van, újra érezni kezdte a nap fáradtságát, eszébe jutott, hogy reggel korán kell kelnie, így visszavonult az ablaktól, hogy kialudja magát.