2. fejezet

„Olyat fedeznék föl, hogy legkisebb
Szavára lelked hánytorogna fel”

(Shakespeare – Arany János fordítása)

 

St. Aubert asszonyt a szomszéd falu templomában temették el, férje és leánya a sírig kísérték; parasztok hosszú sora követte őket, akik őszintén gyászolták a kiváló asszonyt.

Hazaérve a temetésről, St. Aubert a szobájába zárkózott. Mikor előjött, arca megnyugvást tükrözött, habár a bánat sápadttá tette. Úgy rendelkezett, hogy egész háza népe gyűljön össze. Csak Emily hiányzott, akin felülkerekedtek a nap eseményei, és félrevonult, hogy egyedül sírhasson. St. Aubert felkereste kis zugában, csendben kézen fogta, miközben a lánynak továbbra is peregtek a könnyei; néhány pillanatba került, hogy a férfi képes legyen annyira uralkodni a hangján, hogy beszélni tudjon. Így is remegősen hangzott, amikor megszólalt:

-   Drága Emily, imádkozni készülünk az emberekkel, csatlakozz hozzánk! Odafentről kell támogatást kérnünk. Hol máshol kereshetnénk – és találhatnánk meg azt?

Emily igyekezett elfojtani a sírást, és követte apját a fogadószobába, ahol a szolgák már összegyűltek. St. Aubert ünnepélyes, komoly hangon olvasta föl a vecsernyét, és utána elmondott egy imát az eltávozott lelkéért. Közben hangja többször elcsuklott, könnyei az imakönyvre hullottak, és néhányszor meg is kellett állnia. De a tiszta áhítat magasztos érzései egy jobb világ felé terelték figyelmét, így lelke végül megnyugvást lelt.

Mikor a szertartás véget ért, és a szolgák visszavonultak, gyöngéden megcsókolta Emilyt, és így szólt:

-   Egészen ifjú korod óta az önmérséklet kötelességére próbáltalak tanítani, megmutattam, milyen nagy szükséged lesz rá egész életedben, nemcsak azért, mert megóv a különféle veszélyes kísértésektől, amelyek elfordítanak a helyes úttól és az erénytől, hanem mert határt szab azoknak a vágyainknak, amelyek mértékkel ugyan erkölcsösek lehetnek, egy bizonyos határon túlnőve azonban ártalmasak, és így a bűnhöz vezethetnek. Minden túlzás káros, még a gyöngéd érzésekből fakadó bánat is önző és igazságtalan szenvedéllyé válhat, ha kötelességeink kárára válik, kötelesség alatt mindazt értem, amivel önmagunknak és másoknak tartozunk. Ha belefeledkezel a túlzott bánatba, az legyengíti az elméd, és szinte lehetetlenné teszi a számára, hogy újra élvezze mindazokat az ártatlan örömöket, melyekkel a jóakaratú Isten mint életünk napsugaraival ajándékozott meg. Drága Emily, légy erős, és gyakorold azokat az elveket, amelyekre tanítottalak, és amelyek saját tapasztalataid szerint is bölcsnek bizonyultak.

A bánat nem vezet sehová. Ne tekintsd ezt egyszerű közhelynek, hanem értelmed segítségével legyél úrrá a fájdalmadon! Nem szeretném kioltani az érzéseidet, gyermekem, csak arra akarlak tanítani, hogy mérsékeld őket; mert bármi rossz is fakadjon egy túlérzékeny szívből, az érzéketlentől semmi jó sem remélhető, sőt, mindenestül bűnös; az érzéketlenségtől a tökéletlensége nem lesz kisebb, és nem nyert vigasztalást a jó ígéretéből vagy lehetőségéből sem. Ismered szenvedéseimet, így meggyőződhetsz róla, hogy nem csupán azokat a súlytalan szavakat ismétlem, melyek ilyen alkalmakkor oly gyakran elhangoznak abból a célból, hogy akár az őszinte érzéseket is elfojtsák; vagy amelyek csupán egy hamis filozófia önző fontoskodását mutatják. Megmutatom az én Emilymnek, hogy magam is képes vagyok gyakorolni, amit tanácsolok. Azért mondtam mindezt, mert nem tudom elviselni, hogy értelmetlen fájdalom emészt el, az elme ellenállásának hiányában; mostanáig nem szóltam, mivel létezik egy időszak, amíg minden észszerűségnek ellenáll a természet hatalma, de ez már a múlt, és létezik egy másik, mikor a túlzó késztetések szokássá válnak, és megtörik a szellem gyógyulásra való képességét, az ellenállást pedig szinte lehetetlenné teszik; ez várhat rád. De te, Emily, megmutathatod, hogy képes vagy elkerülni a veszélyt.

Emily könnyein át apjára mosolygott.

-   Drága apám – szólalt meg remegő hangon; még hozzátette volna: - Bebizonyítom, hogy méltó vagyok arra, hogy a lányod legyek! – de a hála, a szeretet és a bánat keveréke legyűrte.

St. Aubert hagyta, hogy kisírja magát, aztán hétköznapi témákról kezdett beszélgetni vele.

Az első részvétnyilvánító egy bizonyos Barreaux úr volt, kemény és látszólag érzéketlen ember. St. Aubert-rel a botanika szeretete hozta őket össze, gyakran találkoztak útjaik során a hegyekben. Barreaux úr visszavonult a nagyvilágtól, jóformán az emberektől is, hogy a La Vallée közeli erdő szélén, egy kellemes kastélyban éljen. Ő is csalódott az emberiségben, de szemben St. Aubert-rel, nem sajnálta őket és érzett együtt velük; inkább dühös volt a rossz természetük miatt, mintsem megértő a gyengeségeik iránt.

St. Aubert-t némiképp meglepte a felbukkanása, mert bár gyakran igyekezett meginvitálni a kastélyába, eddig az nem fogadta el a meghívást, most pedig minden udvariaskodás vagy tartózkodás nélkül érkezett, régi barátként lépett be a fogadószobába. Úgy tűnt, a balsors jelei valamelyest meglágyították szíve keménységét és előítéleteit. Csak az számított neki, hogy St. Aubert boldogtalan. Inkább a viselkedésében, semmint a szavaiban mutatott együttérzést, keveset beszélt a barátait ért bánatról, de aprólékos figyelme, visszafogott hangja és gyöngéd pillantása a szívéből jött, és megérintette az övékét.

Ebben a melankolikus időszakban látogatta meg St. Aubert Cheron asszonyt is, egyetlen élő húgát, aki néhány éve özvegy volt, és most Toulouse melletti birtokán élt. Nem túl gyakran léptek egymással kapcsolatba. Az asszony részvétnyilvánítása során szavakban nem volt hiány; nem ismerte a pillantásnak azt a varázsát, mely képes közvetlenül a szívhez szólni, vagy a hangot, mely balzsamként hat a lélekre; de leszögezte, hogy mélyen együtt érez St. Aubert-rel a fájdalmában, dicsérte az elhunyt erényeit, és amennyire tudott, igyekezett vigaszt nyújtani. Emily végigsírta a beszélgetést, St. Aubert nyugodt volt, csendben hallgatta testvére szavait, majd témát váltott.

Távozáskor az asszony erősködött, hogy bátyja és unokahúga minél hamarabb látogassák meg.

-      A környezetváltozás jót tesz! Nem helyes teljesen utat engedni a bánatnak!

St. Aubert természetesen belátta, hogy igaza van, ugyanakkor egyre kevésbé vágyott arra, hogy elhagyja a helyet, melyet egykori boldogsága megszentelt. Felesége jelenléte mindent beragyogott, és ahogy apránként enyhítette fájdalma élét, egyre erősebbre fűzte az őt az otthonához kötő varázsos szálakat.

Ám vannak olyan kötöttségek, amelyeknek engedelmeskedni kell, mint például a Quesnel úrnál tett látogatás ígérete. Egy érdekes ügy tette szükségessé, hogy St. Aubert ne halogassa tovább az utazást, és mivel Emilyt úgyis fel akarta rázni a mélabújából, elindultak Epourville-be.

Mikor a fogat elérte az egykori atyai birtokot körülvevő erdőt, St. Aubert tekintetét a gesztenyesoron keresztül még egyszer megragadta a kastély tornyos sarka. Felsóhajtott a gondolatra, mi minden történt, mióta legutóbb itt járt, és hogy az épület most olyan ember tulajdona, aki se értékelni, se megbecsülni nem tudja. Végül belépett a magasztos fasorba, mely gyermekkorában annyiszor felderítette a szívét, és amelynek melankolikus árnyéka jól illett mostani hangulatához. Az ágak között a fenséges épület minden egyes részlete kivehetővé vált – a széles torony, az udvarba vezető, íves kapu, a felvonóhíd és a kastély körüli kiszáradt árok.

A kocsikerekek zörgése egy csapat szolgát csalt elő a főkapuhoz, itt St. Aubert leszállt, és bevezette Emilyt a gótikus csarnokba, ahol már nem függtek a család régi fegyverei és címerei. Mindent elrakodtak, a falakat és a keresztgerendákat pedig fehérre meszelték. Az egykor a csarnok túlsó végén helyet foglaló hatalmas asztal is eltűnt, korábban a házigazda emellett ülve szerette kimutatni vendégszeretetét, gyakran csendült nevetés és vidám énekszó, de most még csak a csarnokot egykor övező padoknak sem volt nyoma. A vastag falakon ízléstelen díszek függtek, minden a jelenlegi tulajdonos közönségességéről és felszínes érzelmeiről tanúskodott.

St. Aubert egy jókedvű párizsi szolgát követett a fogadószobába, Quesnel úrhoz és asszonyhoz, akik feltűnően udvariasan fogadták, és néhány kimért részvétnyilvánítás után úgy tűnt, el is felejtették, hogy valaha is volt testvérük.

Emily érezte a feltörő könnyeit, de aztán a keserűség megállította. St. Aubert csendesen és nagy önmérséklettel őrizte meg méltóságát, anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonított volna neki; Quesnelt nyomasztotta a jelenléte, de nem tudta az okát.

Némi általános tárgyú társalgás után St. Aubert arra kérte a férfit, hogy egyedül beszélhessen vele, Emily kettesben maradt Quesnel asszonnyal, és megtudta, hogy nagy társaságot várnak vacsorára a kastélyba, azt kellett hallania, hogy semmilyen múltbeli és megváltoztathatatlan esemény nem állhat a mostani vigasságnak útjában.

Mikor St. Aubert-nek is tudomására jutott, hogy társaság érkezik, harag és undor vegyes érzelmei támadtak benne Quesnel érzéketlensége iránt, úgy döntött, azonnal hazaindul. De aztán megtudta, hogy Cheron asszony találkozni akar vele, és mikor Emilyre pillantott, rájött, eljöhet az az idő, amikor nagybátyja ellenségessége gondot jelenthet a leány számára, elhatározta, hogy ő maga nem fogja ezt olyan viselkedéssel előmozdítani, amely illetlennek tűnhet fel azoknak a személyeknek a szemében, akik maguk pillanatnyilag épp igen kevés illendőségről tettek tanúbizonyságot.

A vacsorára gyülekezők között két olasz férfi is volt, az egyiket Montoninak hívták, Quesnel asszony távoli rokona, körülbelül negyvenéves, rendkívül jóképű, kifejező, férfias vonásokkal, akinek arca ugyanakkor összességében leginkább büszke, uralkodó természetről és hirtelenségről árulkodott.

Signor Cavigni, a barátja körülbelül harmincéves volt, kevésbé figyelemre méltó, de hasonló arckifejezéssel, hízelgésben pedig felül is múlta honfitársát.

Emilyt sokkolta, ahogyan Cheron asszony a találkozáskor apját üdvözölte.

-       Drága bátyám! Betegnek tűnsz, kérlek, hallgass a tanácsomra!

St. Aubert melankolikus mosollyal azt válaszolta, hogy úgy érzi magát, mint egyébként, de Emily félelmei sokkal rosszabbnak festették az állapotát, mint amilyennek valójában kinézett.

A leányt szórakoztathatták volna a különböző figurák, akiket látott, és a korábban sose látott pompa között felszolgált vacsora alatt folyó változatos beszélgetés, ha nem lett volna olyan nyomott a kedélyállapota. A vendégek közül Montoni úr érkezett meg legutoljára Itáliából, és mesélt arról a nyugtalanságról, amely ebben az időben az országot átjárta, szenvedélyesen szólt a pártok szembenállásáról, és sajnálkozott az ebből fakadó zűrzavart illetően. Barátja hasonlóan túlfűtötten beszélt az ország politikájáról, Velence kormányát és a város virágzását dicsérte, büszkén rámutatott, mennyire felette áll valamennyi itáliai államnak. Aztán a hölgyekhez fordult, és hasonló könnyedséggel beszélt a párizsi divatról, a francia operáról és szokásokról, utóbbihoz nem mulasztotta el hozzátenni, mi az, ami a francia ízlésben különösen tetszetős. A bók nem talált célba, bár a férfi észrevette, hogy azért sikerült némi csodáló figyelmet kicsikarnia. Mikor időnként képes volt elvonni magát a többi hölgy elbűvölésére tett kísérleteitől, Emilyvel is foglalkozott; de ő nem ismerte a párizsi divatot, a párizsi operákat, szerénysége, egyszerűsége és szabatos viselkedése élesen megkülönböztette hölgytársaitól.

Vacsora után St. Aubert elszökött a teremből, hogy még egyszer megnézze az öreg gesztenyefát, amelynek a kivágását Quesnel említette. Ahogyan álldogált az árnyékában, felnézett a még mindig pompázatos ágak között, helyenként kivillant köztük a kék ég; kora ifjúságának eseményei és elfoglaltságai törtek fel az emlékeiben, megjelent barátainak alakja és személye – ők már rég eltávoztak ebből a világból! – így teljesen elszigeteltnek érezte magát, akinek a szíve csak az ő Emilyjéhez fordulhat.

Ácsorgott, elveszve a képzeletében felbukkanó múltbéli jelenések közepette, mígnem végül haldokló feleségének képe tűnt fel elméjében, visszaindult, hogy amennyire lehetséges, felejteni tudjon a társaság körében.

St. Aubert másnap korai időpontra rendelte a fogatát, Emily észrevette, hogy a hazaút közben a szokottnál is csöndesebb és lehangoltabb volt, de azt gondolta, ez csak a helynek köszönhető, mely olyan élénken mesélt neki a régi időkről; nem gondolta, hogy apjának olyan bánata is van, melyet elrejt előle.

Mikor beléptek a kastélyba, ő is lehangoltabbnak érezte magát, mint valaha, anyja, aki mindig kedvesen, mosollyal köszöntötte, ha távollétből hazatért, minden korábbinál jobban hiányzott neki, a ház most csendes és elhagyatott volt.

De amire az értelem és az erőfeszítés nem képes, megteszi azt az idő, hét múlt el hét után, és mindegyik tompított egy keveset fájdalma erejéből, míg végül teljesen beleolvadt abba a gyöngéd emlékezésbe, melyet az érző szív szentségként ápol. Vele szemben St. Aubert-nek az egészsége szemlátomást hanyatlani kezdett, habár Emily, aki állandóan vele volt, majdnem utolsóként vette ezt észre. A férfi szervezete sosem épült fel teljesen az utolsó lázrohamból, és az azt követő sokk, melyet St. Aubert asszony halála okozott, a jelenlegi gyöngélkedéséhez vezetett. Az orvosa utazást rendelt számára, mivel a bánat érezhetően megviselte idegeit, melyek már eleve legyöngültek a megelőző betegségtől, a környezetváltozás talán lekötné annyira az elméjét, hogy regenerálódni tudjon.

Emilyt néhány napig lefoglalták az előkészületek, hogy útnak indulhassanak, és mivel a férfi azon volt, hogy utazása alatt csökkentse az otthoni költségeket, végül úgy döntött, elbocsátja a személyzetét.

Emily ritkán szállt szembe apja akaratával, kérdések vagy ellenvetések formájában, most mégis azon volt, hogy felvesse, miért nem visz magával egy szolgát, hiszen meggyengült egészsége miatt ennyire biztosan szüksége lesz. De mikor az indulásuk előtti estén rájött, hogy apja elküldte Jacques-ot, Francist és Maryt, csak Theresát, az idős házvezetőnőt tartotta meg, egészen megdöbbent, és bátorkodott megkérdezni tőle, miért tette.

-   Hogy spóroljunk, drágám – felelte az. – A kirándulás drága lesz.

Az orvos Languedoc és Provence levegőjét írta elő, ezért St. Aubert úgy döntött, hogy kényelmesen elindulnak a Földközi-tenger partja mentén, Provence felé.

Aznap este korán visszavonultak szobájukba, Emilynek össze kellett csomagolnia egy pár könyvet és egyéb dolgot, és még alig végzett, mikor az óra éjfelet ütött, ám eszébe jutott, hogy a rajzeszközeit, amiket szintén vinni akart, a fogadószobában hagyta. Ahogy elindult értük, észrevette apja szobájának félig nyitott ajtaját, ebből arra következtetett, hogy ő a dolgozószobában lehet, mivel St. Aubert asszony halála óta gyakran felkelt, ha nem tudott aludni, hogy ott csillapítsa le elméjét. Mikor a leány a lépcső aljához ért, benézett a szobába, de apját nem látta, visszatértében finoman kopogott az ajtón, de nem kapott választ, halkan belépett, hogy meggyőződjön róla, St. Aubert valóban ott van.

A szoba sötét volt, csak a hátsó kamra ajtajának üvegén csillogott némi fény.

Emily úgy vélte, apja odabenn van, csodálkozván, hogy ilyen későn ébren találja, arra gondolt, hogy bizonyára rosszul lehetett, szólni akart, de rájött, hogy hirtelen felbukkanása éjnek évadján talán ijedséget kelthetne, ezért letette a gyertyáját a lépcsőre, és óvatosan belépett.

Az üvegen keresztül meglátta apját, amint egy kis asztalnál ült, előtte papírok hevertek, néhányat igen nagy figyelemmel és érdeklődéssel tanulmányozott, miközben többször kibukott belőle a sírás.

Emilyt, aki csak azt akarta megtudni, rosszul van-e, most visszatartotta a kíváncsiság és a gyöngédség. Meg kellett tudnia, mi bántja ennyire az apját, így továbbra is csendben figyelte, azt feltételezve, hogy a papírok halott anyjának levelei.

A férfi letérdelt, és olyan komoly tekintettel, amilyet még sosem látott tőle, és amiben volt némi egészen ijesztő vadság is, egy ideig csendben imádkozott.

Mikor felkelt, arcán kísérteties sápadtság ült. Emily sietve próbált visszavonulni, de azt látta, hogy apja ismét a papírjaihoz fordul, így megállt. A férfi egy apró dobozt vett elő, és abból egy miniatúrát. Egy fénysugár pont ráesett, így Emily meglátta, hogy a kép egy asszonyt ábrázol, de nem az anyját.

St. Aubert komoran és gyöngéden nézett a portréra, ajkához érintette, majd nagy sóhajjal a szívére szorította.

Emily alig hitt a szemének. Mostanáig nem tudta, hogy apjának az anyján kívül bármilyen más nőről arcképe lenne, azt pedig még kevésbé, hogy olyasvalakiről, aki ilyen sokat jelent a számára; de miután többször is megnézte, nem hasonlít-e mégis az anyjára, végül meggyőződött róla, hogy valaki mást ábrázol.

Végül St. Aubert visszatette a képet a dobozába, Emily pedig ráébredt, hogy épp valakinek a legbelső magánügyeibe tolakszik be, így halkan kihátrált a szobából.